Kereskedelmi jog, 1931 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1931 / 7. szám - Uj olasz részvényjogi büntető törvény

7. sz. KERESKEDELMI JOG 135 BÍRÓI JOGGYAKORLAT. általános. 100, Jogszabály, hogy kétség esetében a pénztartozást az adós saját költségén és veszé­lyére tartozik a hitelező lakhelyére megküldeni. Ugyanez áll baleseti járulékokra is, miért is al­peres tartozik felperes életbenlétéről is meggyő­ződni. (P. II. 4566 1930. sz. a. 1931. május 20-án.) Nem lehet kétség az iránt, hogy a sérült hi­telező nem kényszeríthető arra, hogy járadéká­nak felvétele és a felvétel feltételeinek igazolása végett adósát felkeresse, mert ezzel reá nézve sülyos teher hárulna. Nincs tehát ok arra, hogy ebben az esetben a pénztártartozás teljesítésének fent kifejtett általános szabályától el kellene térni. Ebből a jogszabályból pedig önként követke­zik, hogy az adós nemcsak a baleseti járadékot köteles a baleset folytán sérült hitelezőhöz el­juttatni, hanem a hitelező életbenlétéről, mint a kifizetés feltételéről is ő tartozik meggyőződni annál is inkább, mert az életbenlétnek havon­ként hatósági bizonyítvánnyal való igazolása a nyújtott járadékkal arányban nem álló utánjárást és költséget róna a sérültre, amely őt méltányta­lanul terhelné. Nem változtat ezen alperesnek állami válla­lat jellege sem, mert alperes a m. kir. állam­vasutak nem közpénztári minőségben, hanem kártérítésre kötelezett kártevői minőségben ál­lanak a felperessel szemben és ebben a minő­ségben nem igényelhetnek oly kiváltságot, mely­más kártevőt meg nem illet és amelyet a köz­pénztárak sem követelnek meg még az állami alkalmazottaktól sem, mert az állami nyugdíja­sok sem terheltetnek meg azzal, hogy életben­létüket havonként igazolják, hanem az állam velük szemben is megelégszik azzal, ha ezt az igazolást félévenként szolgáltatják. Ezekből az okokból helyesen mellőzte a fellebbezési bíróság az életbenlét havonként való igazolásának elrendelését. 101. Ha valaki ellenérték fejében nem helyet­tesíthető dolog előállítására akként kötelezi ma­gát, hogy az anyagot egészen vagy túlnyomó részben maga adja hozzá, a szerződést csak két­ség esetében kell vállalkozási szerződésnek te­kinteni. (P. IV. 3973 1930. sz. a. 1931. jünius 5-én) Az irányadó tényállás értelmében a gép­kocsigyártó alperes 1929. május 12-én egy darab saját (Armbrust) typusú kis autónak 3570 pen­gőért a felperes részére szolgáltatására kötelezte magát ügy, hogy a gépkocsi előállítására a maga anyagát használja fel. Az ilyen ügyletet pedig a forgalomban egyenlő hatályúnak tekintik a két autó vételével. Az al­peres űrlapján kiállított „megrendelés" nyomta­tott és írott szövege különben kifejezetten .,eladóról'". ,,vevőről" és ,,vételárról'" szól; a szerződés nem vitásan ennek a megrendelésnek az alperes által történt elfogadásával jött létre. Mindebből kétségtelen, hogy a felek akarata nem vállalkozási szerződésre, hanem adásvételre irányult. Nem sértett tehát anyagi jogszabályt a fel­lebbezési bíróság avval, hogy a felek közti jog­viszonyt a vételi szerződés szabályai szerint bí­rálta el. Turpis causa. 102. Lóversenyfogadásokból (istállótulajdo­nossal szemben is) eredő követelések bírói úton nem érvényesíthetők. (P. IV. 731 1930. sz. a. 1931. május 7-én.) Az irányadó (Pp. 534. §.) tényállás szerint a versenyistállótulajdonos alperes a lóversenyeken üzletszerű fogadások közvetítésére jogosított fel­peressel létesített fogadásokból kifolyólag ennek 1928. évi október hó 31. napján 2282 pengővel maradt adósa. A fogadásokból mint szerencseszerződések­ből származtatott követelések az állandó bírói gyakorlat szerint bírói úton nem érvényesít­hetők. Ugyanez áll a lóversenyeknél kötött foga­dásokból eredő követelésekre is; mert a lóver­senyeken való üzletszerű vagy nyilvános foga­dásoknak s a kölcsönös fogadások közvetítésé­nek szabályozásáról szóló 1894 : XXIX. t.-c. ren­delkezései csak a lóversenyekre, vagy az azokon résztvevő lovasokra, istállókra, vagy lovakra való üzletszerű vagy nyilvános fogadások, avagy a kölcsönös fogadások közvetítésének feltételeit határozzák meg, az ily fogadásokból eredő kö­veteléseknek érvényesíthetőségére vonatkozó szabályokat azonban nem tartalmaznak. A fellebbezési bíróságok ezzel ellentétes döntése az anyagi jogot sérti. Alkalmazott. 103. Tömegtartozások közé csak a törvényes UL az 1910 1920. M. E. sz. rendeletén alapuló felmondási illetmények tartoznak. — Az alkal­mazott által igénybe nem vett szabadságidőért külön díjazás nem jár. (P. II. 7404 1930, sz. a. 1931. május 5-én.) Felperes a perbeli tényelőadás, de a felül­vizsgálati kérelem szerint is a vezérigazgató fő­nök helyetteseként működött. A helyettesi mi­nőség már egymagában kizárja felperes tevé­kenységének és hatáskörének azt a saját fele­lősségen nyugvó önálló irányító és vezető jelle­gét, amely a 42. sz. polg. jogegységi vény sze­rint az 1 évi felmondási időre való igény elenged­hetetlen feltétele. Felperes tehát a fennálló jogszabályok sze­rint, 1 évi felmondási időre igénnyel nem birt, következéskép a D) alatt csatolt megállapodás­ban kikötött 1 évi felmondás a munkaadó ré­széről felperes javára szerződésileg biztosított a törvényes igényeket meghaladó kedvezménynek tekintendő. — Az állandó bírói gyakorlat értel­mében pedig a tömegtartozások közé csak a tör­vényes illetőleg az 1910 1920. M. E. sz. rende­leten alapuló felmondási illetmények tartoznak. Olyan jogszabályt sem a bírói gyakorlat ki nem fejlesztett, sem az Ipartörv. az 1910 1920. M. E. sz. rendelet nem tartalmaz, hogy az alkal­mazott által igénybe nem vett szabadságidőre,

Next

/
Oldalképek
Tartalom