Kereskedelmi jog, 1930 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1930 / 1. szám - Új rendszer a kereskedelmi jogtudományban

14 KERESKEDELMI JOG 1. sz. letekkel (részvénytársaságok, szövetkezetek, korlátolt felelősségű társaságok) foglalkozó része köti le az érdeklődést. Nem is csodálható, hiszen értékes munkásságának nagyobb része ezen a téren mélyedt el. A kereskedelmi társaságok tanába a magánjogi társaságon keresztül vezet bennünket. Ennek a magánjogi megalapozásnak nagy figyelmet szentel, épúgy mint a kereskedelmi meghatalmazottakra vonatkozó résznél a meghatalmazásra és megbízásra vonatkozó általános magánjogi szabályok tüzetes ismertetésének. Szembeállítja a római jogi societást és a germánjogi „Gesamthand"-oi és megállapítja, hogy a Kt. a Közkereseti és betéti társaságot a „Gesamthand" elvein építette fel. A Gesamthand elve szerint a társaság önálló létű „egység". Szerzőnk nagyon helyesen kifejezetten el is ismeri és vallja azt, hogy a kereskedelmi társaság kifelé, mint szervezett egység önálló céggel lép fel, van saját vagyona,- külön szervezete, megvan a maga külön jogképessége (I. köt. 247.) vagy máshol, hogy „valamennyi kereskedelmi társaság a jogi személy jellemző tulajdonságaival rendelkezik" (I. kötet 250.), tehát, hogy valamennyi kereskedelmi társaság jogi személy. Ezek után némi következetlenséget látunk abban, ha szerzőnk azt mondja, hogy a ker. társaság és a magánjogi társaság közt nincs lényegbeli, hanem csak fokozatbeli különbség. Én éppen az egyiknél hiányzó a másiknál meglevő jogi személyiség kritériumánál fogva lényegbeli különbséget látok közöttük s hajlandóbb lennék azokat jogi természetükre nézve inkább a magánjogi egyesületekkel rokonságban állóknak tekinteni, mintegy megcserélődését látva a terminus technikusoknak t. í. a kereskedelmi jogi alkalmi egyesüléseket még inkább a magánjogi társaságok közelebbi rokonainak tekintvén, mivel jogi személyisége egyiknek sincsen. Nem változtat a dolgon, hogy Magánjogi Törvénykönyvünk a magánjogi társaságra vonatkozó szabályozásánál több tekintetben a Kt.-nek a közkeresti társaságokra vonatkozó rendelkezéseit adoptálja (L. pl. 1661—2., 1663., 1668. §§. stb.). Ezzel szemben mellettünk szól az, hogy gazdasági célú társaságok a közkereseti társaság vagy a betéti társaság szabályai szerint is alakulhatnak, amely esetben a kereskedelmi jog szabályai alkalmazandók. Ez az intézkedés különben is éles határvonalat húz a magánjogi társaságok, másrészről a közkereseti társaságok és a betéti társaságok közé. Hálával tartozhatunk a szerzőnek azért a törekvéseért, hogy a bank és hitelügyletek önálló és részletes kifejtését feladatkörébe vonta és ezáltal pótolni óhajtja azt a hiányosságot, amelyet kereskedelmi törvényünk mostoha elbánása e részben fennhagyott, Azonban nem titkolhatjuk el azt az aggodalmat, hogy a II. kötetnek fentebb már vázolt beosztása arra a téves felfogásra vezethet, hogy a bankügyletek közé csak is a hitellel valamikép összefüggő ügyletek tartoznak, s félő, hogy ezt a felfogást csak meg fogja erősíteni a következő kijelentés: A bankok maguk is hitelt vesznek, hogy adhassanak és olcsóbban kapják a hitelt, mint adják (ezért „kereskedők"). A bankok — nézetem szerint — nemcsak ezért kereskedők, hanem mert a Kt. 259. §-ban említett bank és pénzváltói ügyletekkel iparszerűleg foglalkoznak. Ezek közé tartozik a hitel kiszolgálása is, de tartoznak a szerző által a második könyvben ismertetteken kívül olyan ügyletek is, amelyekről a harmadik könyvben tétetik említés. Nem is szólva a giróról és a clearíngről az igen értékes és részletes magánjogi megalapozásban részesített utalványról, az értékpapírok vétele és kibocsátása (itt különösen a váltó és a csekk) a bankoknak egyik fő üzletágát képezik, amelyekkel a többi között szintén kitöltötte az élet azt a rideg és szűkszavú fogalmat, amelyet törvényünk a bankokról adott. Különösen értékes és elmélyedő a II. kötetben az értékpapír elmélet és a váltó jogi rész. Az értékpapír elmélet terén szerzőnk a szerződéses elmélet hívének vallja magát felvértezett vitatkozó készséggel verve vissza i nálunk általánosságban elfogadott kreációs elméletnek okadatolását és érveit. Ügy az értékpapír elméletnél, mint később a váltójogban sokszor minuciosus finomságokig hatol a felvetett kérdés mélyére, mindenkor arról győzvén meg olvasóját, hogy nem ijed meg meg a problémáktól, sőt egyenesen keresi azokat. Elég talán a rectapapir és a közönséges adóslevél különbségeiről, a váltóforgatmányi jogi természetéről, a juris confusióról, a váltó egyetemlegességéről stb. szóló részekre utalni. Ügyes dolog, hogy az egyes értékpapirfajokat egyes alapügyletekre törekszik visszavinni. Érdekes és figyelemreméltó az, amit a váltó magánjogi alapjairól mond. Nagyon helyénvaló a váltó cselekvési és jogképességének éles megvilágításba helyezése, jellemző megfigyelés, amidőn a forgatókat „szunnyadó váltó hitelezők"-nek mondja. Tekintettel arra, hogy a könyv — előszava szerint — főleg tankönyv céljait kivánja szolgálni, mellőzném benne a sokszor nem egészen találó rövidítéseket, amelyek a különben is nehéz matéria áttekintését egy az anyagba még bele nem hatolt elmének még jobban megnehezítik. Ugyanezen okból mellőzném a főszövegben a némelykor talán kissé túlságosan részletes jogösszehasonlítást, azt és a sokszor eléggé terjedelmes idegennyelvű idézeteket inkább a jegyzetekbe helyezve át,