Kereskedelmi jog, 1929 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1929 / 3. szám - A Kúria munkaügyi tanácsának 1928. évi gyakorlata

3. sz. KERESKEDELMI JOG 95 pedig a többiektől eltérően nagyobb kegydíjat juttatott, semmiképen sem ad jogot a kegydíjban részesülőknek arra, hogy kegydíjuk megállapítását a személyükre nézve megállapított mértéktől eltérőleg nagyobb összegben, vagy a munkaadó által különben a nyugdíjjogosultsággal bíró alkalmazottai részére létesített nyugdíjszabályzat rendelkezései szerint követelhessék. Ebből következik ,hogy az 1926 : XVI. t.-c. 4. §. 2. pontjának a nyugdíjszabályzatra vonatkozó rendelkezései a kegydíjra alkalmazást nem nyerhetnek. A kegydíj azonban, habár keletkezésének körülményeire tekintettel önkéntes juttatás: a juttatás elvállalása által kötelezettséggé alakult és a kötelezettségvállalás időpontjára tekintettel átértékelendő; és amennyiben a szolgálat olyan részvénytársaságnál teljesíttetett, amely, — mint az alperesi részvénytársaság, — 1914. évi július hó 1-ső napján már fennállott és az arányszámát a törvényben meghatározott időben közzétette, a járandóság átértékelésére arányszám irányadó. A munkaadó által az 1914. évi július 1. és 1924. évi július 1. napja közötti időben engedélyezett kegydíjak átértékelése szempontjából, tekintettel arra, hogy ebben az időszakban a juttatás sem teljes aranykorona értékűnek, sem pedig a juttatás időpontjabeli értékűnek feltétlenül nem tekinthető, mert a háború és egyéb időközi változások az egyes években különböző módon és mértékben éreztették az abban az időben keletkezett kötelezettségekre hatásukat, — vizsgálni kell a felek akaratát abban az irányban, hogy milyen értékűnek kívánták tekinteni a kegydíj juttatást, illetve, hogy elkívántak-e térni a juttatás időpontjának megfelelő tényleges korona értéktől? Az 1926. évi XVI. t.-c. 3. §. 3. bekezdése szerint az Ausztria területén törvényesen megalakult olyan részvénytársaság, mely működését az 1914. évi július hó első napja előtt Magyarország területére is kiterjesztette, szintén a törvényben meghatározott módon megállapítandó arányszám alá esik, de az így megállapított arányszám alapján fizetendő járandóság nem lehet kevesebb, mint amennyit a társaság hasonló körülmények között főtelepének államában alkalmazottainak fizet. Az összehasonlítás alapja azonban a fennforgó esetben nem az, hogy mit fizet alperes Ausztriában hasonló körülmények között a nyugdíjasainak, hanem az, hogy kegydíjasaínak hasonló körülmények között mennyit fizet. Alperes pedig a perben nem is állította, hogy az osztrák kegydíjasok hasonló körülmények között a felperes átértékelt kegydíjával nagyobb összegeket kapnak és felülvizsgálatában is csak azt adta elő, hogy a hasonló szolgálatot teljesítő alkalmazottak Ausztriában nem kegydíjat, hanem nyugdíjat kapnak. Következésképen az Ausztriában törvény erejénél fogva fizetett nyugdíjjárandóságok a keletkezésükre nézve alperes díscretionális jogából folyóan engedélyezett kegydíjakkal öszsze nem hasonlíthatók. Alaptalan tehát alperesnek az a felülvizsgálati panasza, hogy a felebbezési bíróság az Ausztriában fizetett nyugdíjak nagyságára nem volt tekintettel. (1928 december 11.) A befizetett nyugdíjjárulékot, olyan esetben, amidőn a vállalatra nézve arányszám irányadó, s a Kúria külön bírósága véghatározatában az arányszámot megállapította, a II. tanács ennek arányában ítélte vissza. „Nincs ellentétben a Pp. 543. §-ának 3. bekezdésében foglalt eljárási szabállyal a felebbezési bíróságnak az az állásfoglalása, hogy alperes vagyonának átmentését a kir. Kúriának különbírósága véghatározata nyomán 55%-ban fogadta el valónak, mert a feloldó végzés a felebbezési bíróságot csak a vagyonátmentés mérvének megállapítására utasította, azonban a megállapítás módjára nézve a felebbezési bíróságot meg nem kötötte és különben is a kir. Kúria külön bíróságainak az imént idézett törvény 8. §-a alapján az arányszám tekintetében hozott döntése általános érvényű, az a külön eljárásban részt nem vett alkalmazottakra is feltétlenül kihat és éppen annak kifejezésére szolgál, hogy a vállalatnak vagyoni értékeit mennyiben sikerült átmenteni, ami mellett a törvény azon nyilvánvaló célzatával, hogy az érdekelt vállalatok vagyonátmentése a kir. Kúria külön bírósága útján nyerjen vitás esetekben közmegnyugvásra alkalmas általános elbírálást és tisztázást, teljesen összeegyezhetetlen is lenne az, hogy valamely vállalatra nézve ez a kérdés esetenként az egyes perekben külön-külön és pedig eltérő eredménnyel nyerjen újabb eldöntést. De a különbíróság határozatával eldöntött vagyonátmentési aránynak idekiható jellegéből az is következik, hogy nem helytálló felperesnek az alperes külföldi üzletei és vagyona állítólagos figyelmen kívül hagyására alapított panasza sem, mert felperes az alperes magyar vállalatának alkalmazásában állott és így a ker. törv. 210., 213., 214., valamint a 7000/1925. P. M. sz. rendelet 37. §-ára is tekintettel csakis a magyar vállalat helyzete lehet vele szemben irányadó. Nem lehet szó az 1928. évi XII. t.-c. 12. §-ának a felebbezési bíróság részéről történt megsértésről sem, mert hisz azáltal, hogy alperes a vagyonátmentés arányában az egész meglévő nyugdíjjárulék visszatérítésére köteleztetett, alperes a koronaromlásból eredő hátrány nagyobb részét már viseli és az arányszámnál magasabb átértékelés a jelen esetben már csak azért sem lenne indokolt, mert lényegében itt is olyan követelésről van szó, amely a nyugdíjszerződésből ered és a szorosan vett nyugdíj pótlásául szolgál. (P. II. 4464/1928. 1928 december 11.) A törvény 21. §-a tekintetében kifejlődött alsóbírósági gyakorlatot a Kúria is magáévá tette s ennek megfelelően kimondotta, hogy: ,,Nemcsak a 4. §. értelmében arányszám szerint megállapított, hanem a 11. §. értelmében bíróilag átértékelt nyugdíj fizetésének kötelezettsége alól sem mentesít versenytilalom jellegével bíró szerződésszegés hiányában az a körülmény, hogy a nyugdíjas létfenntartásának biztosítása végett más szolgálatadónál tényleges alkalmazásban áll." (P. II. 5982/1927. 1928 november 25.) Fontos határozat a következő: „Az állandó bírói gyakorlatban elfogadott jogszabály szerint a szolgálati jogviszony a felmondási idő alatt is változatlanul fennáll és csakis a felmondási határidő lejártával szűnik meg; másfelől a nyugdíj az arra egyébként jogosultat is csak a tényleges szolgálati jogviszony megszűntétől fogva illeti meg; amiből szükségszerűen