Kereskedelmi jog, 1929 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1929 / 3. szám - Kereskedelmi joggyakorlatunk 1928-ban

3. sz. KERESKEDELMI JOG 89 éppenséggel tipikusan szokásszerű tartalommal folytatják. Mindazon jogszokások tehát, amelyek a folyószámla-összeköttetésben álló felek gyakorlatában kifejezésre jutnak, a KT. 1. §-a értelmében megelőzik az általános magánjog rendelkezéseit. Erre való tekintettel az 1928 : XII. tc. intézkedései köztörvényi jellegüknél fogva kereskedelmi ügyekben csak a különös jogszokások épségben tartása mellett, tehát harmadsorban nyerhetnek csak alkalmazást, következésképen a valorizációs törvény 4. §. 2. pontjának az egyes folyószámla követelések valorizálását megengedő rendelkezése fenntismertetett bírói gyakorlatunkban megnyilatkozó kereskedelmi szokásjoggal szemben alkalmazásba nem léphet. ad 2. Felületes felfogás volna az a másik, mely az 1928 : XII. tc. 4. §. 2. pontjának az egyes számlatételek valorizálását megengedő második rendelkezését betüszerint alkalmazná s így gyakorlati végeredményben az átértékelést kizáró főszabály hatályon kívül rekesztéséhez vezetne. Ide kell vezetnie, mert az átértékelést igénylő fél magától értetődően nem a folyószámla egyenlegét fogja érvényesíteni, amikor a törvény neki módot ad az egyes számlatételek valorizálására. Ellenfele viszont hasztalanul fog a számla lezárására és az egyenleg átértékelhetetlenségére hivatkozni, mert az alapul fekvő ügylet felújítását a törvény engedte meg. Ezenmód az egyenleg átértékelését kizáró rendelkezés gyakorlati alkalmazásba sohasem kerülhet, — hacsak akkor nem, amidőn „különben megengedett" átértékelésre alkalmas számlatétel nincs is, ámde ilyenkor amúgy sem volna helye átértékelésnek, s így felesleges volt azt kizárni. A betűszerinti értelmezés helytelensége kézenfekvő, mert a törvény egyik mondatát a másika ellen fordítva, saját elvi forrását, a törvény betűjét kénytelen vagy itt, vagy ott cserbenhagyni. Eltekintve ettől is, betűje szerint alkalmazva a 4. §. 2. pontja képtelen zavart és homályt támaszt a felek jogviszonyában és adott esetben megoldhatatlan feladat elé állítja a bírót. E rendelkezés megszövegezésénél nyilván ügyet sem vetettek arra, hogy a korona értékromlásának 1924-ben véget ért évtizede alatt és azóta is a folyószámlaviszonyban álló felek számláikat szokásszerűen üzleti évenkint, tehát esetleg tizennégyszer lezárták, követeléseiket kölcsönösen kimutatták, viszonosan kompenzálták, a mutatkozó egyenlegeket elismerték, új számlára átvitték vagy kiegyenlítették, Hogyan lehetne a számlatételeknek ezen annyiszor elszámolt óriási tömegéből egyes követeléseket kiragadni, az alapul fekvő ügyletet az egyenlegek sorozatán keresztül felújítani és elkülönítve érvényesíteni? Bízvást mondhatni, hogy halva született valorizációs igényeket igyekezett a törvény folyószámlarendelkezése életre hívni s csak az érdekelt kereskedővilág helyes jogi érzékét dicséri, hogy el nem árasztotta a bíróságokat a törvény perplex intézkedésére támasztott képtelen keresetek tömegével. ad 3. Nem lehet kétséges mindezekután, hogy a szembeállított két álláspont közül csakis az elsőnek van törvényi és logikai létjogosultsága.1 Jogpolitikai érdekből azonban a fenntebb említett értelmezési mód mérlegelés tárgyává volna teendő. Igaz ugyan, hogy e kiegyenlítő megoldás első pillanatra a tárgyalt törvényi rendelkezésből közvetlenül nem adódik, azonban a törvény értelmezésénél és alkalmazásánál kötelező a ,,lex superflua non loquitur" elve; ahhoz pedig, hogy úgy a folyószámla egyenlegén alapuló tartozás átértékelésének kizárása, mint az egyes tételek alapjául fekvő jogügyleti pénztartozások átértékelésének megengedése valóban és okszerűen alkalmazható jogszabállyá válhassék, ezen két ellentétes rendelkezés hiányzó fogalmi kapcsolatát helyre kell állítani. Ez pedig a szóbanforgó törvényhelynek csakis oly értelmezésével érhető el, mely szerint az idézett pont második rendelkezésében megengedett átértékelés az egyes számlatételek jogcíméül szolgáló pénztartozásoknak a számla egyenlegében kimutatható részére nyerne alkalmazást. Csakis ily értelmezéssel lehet a törvény kiáltó önellentmondását kiegyenlíteni és a folyószámlakövetelések méltányos valorizálásának tért biztosítani, anélkül, hogy akár az alig meghozott törvényen, akár pedig bírói szokásjogunk felborításával a KT. 1. §-án tátongó rést kelljen ütni. Kereskedelmi joggyakorlatunk 1928-ban. Irta: dr. Szenté Lajos, ügyvéd. Minthogy a mult évi részvény jogi gyakorlatot, továbbá a Kúriának az alkalmazottak pereiben és így a nyugdíjperekben is hozott nagyjelentőségű gyakorlatát részben dr. Fenyves Béla kollégám a mult számban, részben pedig dr. Bércei kollégám ugyanezen számban ismertette, én csupán azokkal a határozatokkal fogok jelen cikk keretében foglalkozni, amelyek a fenti ismertetésekben nem foglaltatnak. 1 A kifejett két felfogás ellentéte már is kifejezésre jutott a Kúriának a cikk elkészülte után ismeretessé vált egy-egy határozatában. Eddigi bírói gyakorlatunkat követi a IV. tanács 1890/1928. számú ítélete (közölve jelen számunkban. Szerk.), mely kölcsönös hitelnyújtás hiányában nem állapít meg folyószámlaviszonyt, —• míg a VII. tanács 613/1928. számú feloldó határozata az 1928 : XII. t.-c. 4. §. 2. pontjának utolsó tételét betűje szerint, a folyószámla egyes tételeire visszamenően rendeli alkalmazni.