Kereskedelmi jog, 1928 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1928 / 2. szám - A kartelek és a joggyakorlat

24 KERESKEDELMI JOG 2. sz. igy tehát még csak közvetve sem lehetne azt mondani, hogy a védjegy használata kötelező, mint pld. az angol jogban ( Kerly-Underhay: The Law. of Trade-Marks (4.) S. 326. ff. 413. és 679.). Egyáltalában nem formalisztikus megfontolások az irányadók, hanem tisztára az a körülmény, hogy a védjegyjog érvényesítése egy teljesen passzív magatartás után a jó erkölcsökbe ütközik, mert az ellenfél, kapcsolatban azzal a körülménnyel, hogy ő a forgalombahozatal hiánya miatt nem szerezhetett tudomást ezen nem használt védjegyről, nem volt megakadályozható kellő időben abban, hogy pénzt és fáradságot fordítson arra, hogy márkáját a forgalomba bevezesse; szintén szerepet játszik, bár nem elsősorban mérvadó, amennyiben defenzív védjegyről van szó, az ellenfél védjegyének hiányzó hasonlósága a fővédjeggyel. Amennyiben azonban akár a fentebb érintett momentumok, akár más oly momentum hiányzik, mely a defenzív védjeggyel való visszaélésre mutatna, ugy a defenzív védjegy teljes joghatállyal bir, noha nem használtatik. De még a másik esetben sem lehet egyszerűen a ..bizonyos ideig használatba nem vett védjegy törléséről" beszélni. Élihez minden jogalap hiányzik. Még azt sem lehet állítani, hogy ily esetben a védjegytulajdonost csupán a belajstromozás és egy tartalomnélküli „nudum ius" illetné meg. Mert a védjegyjog érvényesül minderi harmadik személlyel szemben, aki nem tndja igazolni, hogy vele szemben a jog érvényesítése a jó erkölcsökbe ütközik. A kartelek és a joggyakorlat. Irta: Dr. Tunyogi Szűcs Kálmán ig. ü. min. titkár. I. A magyar jogban a kartel fogalma határozatlan. A kereskedelmi törvény 179. §-a ugyan a részvénytársasági közgyűlés tárgyai közé sorozta az „olyan kartelszerződések megkötését, amelyek minden társasági ügy létnek közös haszonra vezetését célozzák", azonban ezek a szerződések már a szövegből kitünőleg csak egyik alfaját képeznék a kartel általánosabb fogalmának, — ha ugyan manapság egyáltalában karteleknek tartatnának. A kartel fogalmának jogi meghatározását kerülik a külföldi törvények is. Az 1923 november 2-iki német kormányrendelet azokról a szerződésekről szól, amelyek a termelés, az értékesítés, az üzleti feltételek alkalmazása vagy az ármeghatározás tekintetében kötelezettséget tartalmaznak — és az ilyen szerződések közé sorolja a szindikátusok és a konvenciók mellett a karteleket is. Az 1926 március 12 iki norvég törvény viszont a vállalkozónak olyan szerződéseit vonja ellenőrzés alá, amely szerződések a termelési, fogyasztási és árviszonyok szabályozását célozzák és a belföldi piac alakulására jelentőséggel bírnak, ámde ezeket a szerződéseket nem nevezi kartelszerződéseknek. Nem annyira a jogból, hanem inkább a közgazdaságtanból származik t^hát meghatározásunk, amely szerint a kartel egy olyan szerződés, amellyel az egyszakmabeli vállalkozók az üzleti versenyt kívánják korlátozni oly módon, hogy egymás között kötelezőkép egységesen állapítanak meg bizonyos üzleti feltételéket; például kölcsönösen kötelezővé tesznek egyes beszerzési forrásokat és termelési módokat; megállapítják a megrendelések megosztásának arányát; megszabják, hogy ki mennyit termelhet; megosztják az értékesítési piacot és meghatározzák az árat. amelynél olcsóbban eladni nem szabad. II. A magyar birói joggyakorlat szerint a szerződésreképes felek között létrejött kartelszerződések érvényesek, hacsak tartalmuk a közerkölcsbe, a közrendbe vagy törvényes tilalomba nem ütközik. A XIX. században kizárólagos volt a m. kir. Kúriának az a gyakorlata, hogy a közrendbe ütközik és erkölcs telén s ehhez képest semmis minden olyan kartelszerü megállapodás, amely a szabad verseny kizárására vagy korlátozására irányul azáltal, hogy a nagyközönség kárával valamely közfogyasztási (ill. kösziikségleti) cikk forgalombahozatalának feltételeit, különösen annak árát, kötelezően megállapította (v. ö. 22.54/1883, 8377/1893, 1476/1903, 666/1905 stb.) Nem érintette a bíróság a Kt. 179. §-ban említett kartelszerződéseket, valamint azokat sem, amelyekkel a vállalkozók egymás között szabályozták a termelés rendjét, mennyiségét vagy elosztását (v. ö. 6630/ 1898) és csupán azokat a kartelszerződéseket érvénytelenitet'te, amelynek a közfogyasztási ill. közhasználati cikkek forgalombahozatala, a nagyközönség érdekét sérthették. Elsősorban az árkartelek estek ilyen kedvezőtlen megítélés alá, még pedig nemcsak akkor, ha árdrágítás volt a céljuk, hanem akkor is, ha a kereslet és kínálat törvénye szerint kialakuló rendes forgalmi árnál alacsonyabb ár megállapítása által sértették a közönség érdekét (666/1905). Utóbbi esetben persze nem a vevőközönség szenvedett sérelmet, hanem a termelők, akik az árkartelek spekulációi folytán termeivényeiket gyakran az önköltségi ár alatt voltak kénytelenek elkótyavetyélni. A bíróság gyakorlata a közgazdasági életben akkor uralkodó annak a közfelfogásnak felelt meg, amely a korlátozatlanul szabad egyéni versenytől a közönség jólétének automatikus emelkedését remélte. A XIX. század végén azonban megváltozott a közfelfogás a szabadverseny értékelése tekintetében. A változásra az a tapasztalat vezetett, hogy a szabadon versenyző és gombamódra' szapo-