Kereskedelmi jog, 1927 (24. évfolyam, 1-11. szám)

1927 / 7. szám - Tallózások a munkaügyi birói gyakorlat köréből [1. r.]

7. sz. KERESKEDELMI JOG 123 gositó vétségnek tényálladékát, ennek dacára elutasítandó volt felperes keresetével, mert felperest rögtöni hatályú kilépés joga az alábbi okokból nem illette meg. «A rögtöni hatályú kilépésre jogosító törvényes szabályok azon alapulnak, hogy bizonyos munkaadói tevékenységek vagy magatartások az erkölcsi súlyánál, vagy a munkavállaló érdekét károsan érintő tartalmánál fogva jogszerű alapot adnak arra, hogy a munkavállaló, aki nem oly föltévesek mellett vállalta szolgálatát, azt azonnal felbonthassa. A jelen eset azonban nem ilyen, mert a sértést elkövető alperesi cégvezető a C) alattival azonnal írásban visszavonta sértő kijelentését és megkövette a felperest. A szolgálati szerződés által elérni kívánt forgalmi cél tehát a munkavállaló felperes személyi és vagyoni érdekének sérelme nélkül folytatható és a forgalmi jóhiszeműség elvét sé-rtené, ha a munkavállaló, a jelen esetben a szegénységi bizonyítványból megállapithatólag fiatalabb korú és nem is fontosabb munkakört betöltő alkalmazott mereven elzárkózhatna a szolgálati szerződés fentartásától és azon gazdasági célok megvalósításától, melyek a szerződés tartalmát képezték stb. stb.»Az indokolásra a következőket jegyezzük meg. A tételes törvény a szolgálati viszonyt megszüntethető okokat abszolút megszüntethetési okokként sorolja fel. Bizonyos, súlyos cselekmények esetére, szankcióképpen a szolgálati szerződés azonnali hatályú megszüntetésére ad jogot a félnek. Tehát ezek szerint vagy joga volt a felperesnek a szolgálati viszonyt megszüntetni, vagy nem? Ha joga volt és felperes azt meg is szüntette, akkor a szolgálati viszony megszűnése után senkit sem lehet akarata ellenére arra kényszeríteni, hogy szolgálatát újból megkezdje. De a bíróságnak — saját álláspontjának megfelelően — legalább is mérlegelni kellett volna azt, hogy a sajnálkozást kifejező levél megírása őszinte megbánásból származott-e (az Ítélet forgalmi «jóhiszeműségről* beszél), vagy csak a kilépés következményeit akarta-e kiparirozni? Az a körülmény, hogy a levél tartalma túlságosan rideg (sőt fenyegetés is van benne), mintha inkább az utóbbi mellett szólna. Továbbá mennyivel bir az itt fontossággal, hogy a felperes nem töltött be fontosabb munkakört? És miért beszél az Ítélet a szolgálati viszony «fen tartásáról», annak megszűnése után? Végül fordított eestben, ha a munkavállaló követ el súlyos sértést főnöke ellen és őt azonnali hatállyal elbocsátja, de az alkalmazott a szolgálati viszony megszűnése után megköveti, köteles-e a munkaadó a szolgálati viszonyt újból megkezdeni? III. Szabadság. A magánalkalmazottak évi szabadságának kérdését nálunk a tételes jog nem szabályozza. (Az 1921-ben életbeléptetett uj osztrák alkalmazotti törvény nagy részletességgel foglalkozik a szabadsággal.) A birói gyakorlat értelmében az alkalmazottat szabadság akkor illeti meg, ha kifejezetten ki van kötve (a szolgálali pragmatika engedi meg), vagy ha abban hosszabb időn át rendszeresen részesült. Ezen esetekben a szabadság megadása a munkaadót terhelő ugyanolyan kötelezetlség, mint a szolgálati viszonyból folyó egyéb kötelem, pld. a fizetés folyósítása. A judikatura értelmében a szabadság indokolatlan megvonása esetén az alkalmazottat magátólértetődően kártérítés illeti meg. Ha az alkalmazott a szabadság idejére is részesült volna javadalmazásban, ugy kárösszeg fejében a bíróság a szabadságidőnek megfelelő időre járó fizetésnek még egyszeresét ítéli meg, kiindulva abból, hogy ha a munkavállaló a szerződésből kifolyóan péld. egy hónapon át munkaerejének rendelkezésre bocsátása nélkül is kap fizetést, ugy, ha munkaadója akarata folytán ezen idő alatt is a megállapodás ellenére, egészségének és netán kulturigényei kielégítésének rovására dolgoznia kell, ezért őt megfelelő javadalmazásban kell részesíteni. Egy magánalkalmazott éveken át részesült egy nagy iparvállalatnál évi 14 napos szabadságban. 1925-ben kifejezetten meg is mondották neki, hogy mikor mehet el szabadságra, majd ezt a kijelentést visszavonták és tudomására hozták, hogy a kérdéses évben nem mehet el szabadságra. Néhány hónappal később, a szolgálati viszony megszűnése folytán, az alkalmazott keresetet támaszt különböző igényeinek érvényesítésére, többek között keresetbe veszi azt is, hogy a cég a neki kijáró 14 napi szabadságot meg-, illetve viszavonta s így tartozik ennek egyenértéke fejében kártérítésként 14 napi javadalmazást folyósítani. A munkaügyi bíróság marasztaló ítéletét a budapesti törvényszék, mint felebbezési Bíróság 38 Pf. 8593/1926. sz. Ítéletével megváltoztatja. Az indokolásban a szabadságidőre vonatkozólag mindössze a következő áll: «A 14 napi szabadságidő ellenértéke azért nem ítélhető meg, mert felperes nem bizonyította, hogy a szabadságidő megvonása fejében a keresetbe vett összeg ki lett volna kötve*. Az ítélet elfoglalt álláspontjával szemben a következőket kell megjegyeznünk: 1. Az ítélet szerint kétségtelenül megillette felperest a szabadság, de nem bizonyította, hogy megvonás esetén a keresetbe vett összeg ki lett volna kötve. 2. Az ítélet egészen uj jogszabályt kreál. Nevezetesen azt, hogy a kötelezettség nem teljesítése esetére kártérítés a nem vétkes ügyleti felet csak akkor ileti meg, ha a szerződésben a kártérités össszege eleve meg van határozva. 3. Ebből kifolyólag az Ítélet a kártérités fogalmát teljesen azonosítja a kötbér fogalma-