Kereskedelmi jog, 1926 (23. évfolyam, 1-11. szám)

1926 / 9. szám - A hitelező kárenyhítési kötelessége

146 KERESKEDELMI JOG 9. sz. tátik. Ez túlságosan nehézkes és semmi értelme sem volna azt az általános felszámolási tárgyalás megtartása utáni időre kitolni, mikor a költségek a csődvagyon nagy részét már felemésztették. Én arra a szabályozásra gondolok, melyet az angol 1883. évi Bankrupcy Act elfogadott. Vagyis már a csődeljárás első stádiumában volna eldöntendő, vájjon van-e helye egyezségnek? Mivel pedig a vagyonnak csődbeli értékesítése a hitelezők biztos kinullázásával egyenlő, meg kell adni a hitelezőknek azt a jogot, hogy az egyezség meghiúsulása esetén a közadós egész vagyonát átvehessék liquidációs célra. Legyen joguk a hitelezőknek az üzletet egészben eladni és mindaddig, amig ez lehetséges, tovább vezetni. A hitelezőknek nyújtandó ilyen jog erős mementó lesz és az inzolvencia meg fog szűnni kereseti forrás lenni. Az abandonra való jog azonban feltételezi, hogy a vagyonkezelés hozzáértő kezekbe kerüljön. Ez okból, de egyáltalában célszerű volna visszaállítani a régi magyar csődeljárás azon intézkedését, mely a vagyon kezelését tömeggondnokra, a perek vitelét perügyelőre bizza. A tömeggondnoki kezelés a hitelezők ellenőrzése mellett adná meg utóbbiaknak az igazi autonómiát. Abban foglalhatom össze véleményemet, hogy meg kell szüntetni a csődönkivüli kényszeregyezséget és ehelyett kiépíteni és reformálni a kényszeregyezséget csőd keretében. A csődtörvény novelláris átdolgozása különösebb nehézségbe nem ütköznék. De még arra az időre is, amig ez lehetséges, vagyis azonnal eltörlendő a mai csődönkivüli kényszeregyezség intézménye. Ha évtizedeken ál nélkülözhettük, mikor kellett, nem kár érte ma, mikor rombol. A hitelező kárenyhítési kötelessége. Irta: Dr. Almási Antal, a kir. Kúria bírája, egyetemi rk. tanár. 1. A magánjogi cselekvés társadalmi és erkölcsi megítélésének gyökeres változása talán sehol sem annyira szembetűnő, mint a hitelező állásának Pálfordulásánál. Az 1914. év közepéig a hitelező és főleg a pénzhitelező nálunk is még oly római jogi ur, akinek jogai gyakorlása közben csak arra kell ügyelnie, hogy a törvény tilalmával és az erkölcsnek azzal a mondhatni legvaskosabb követelményével ne kerüljön összeütközésbe, hogy jogát ne csakis és kizárólag adósa boszszanlására gyakorolja. Ez annyira testünkké és vérünkké vált volt, hogy a már az 1905. évben kelt 159. számú Elvi Határozat mérhetetlenül óvatosal)b és a mai állapothoz sokkal közelebb álló szövegezése dacára is Kúria még az 1921. évben is a közfelfogásnak teljesen megfelelően indokolhatott azzal a jogszabályival, amely szerint «akí jogával él, az ebből másra háruló kárért nem felelős, kivéve, ha ezt nyilvánvalóan csak károsítás céljából teszi, tehát a jog gyakorlása csak akkor jogellenes és csak ugy szolgálhat kártérítés alapjául, ha a jogosított jogát minden egyéb cél és érdek nélkül, csak azért gyakorolja, hogy ezáltal mást kárositson.» (K 1950/1921 Mji. Dt. XV. 122/84. szám.) A gazdasági lehetetlenülés, az értékállandóság, a pénzromlás és a valorizáció hosszn és heves viharainak kellett bennünket ostromolniok és felrázniok, hogy végre is annak tudatára ébredjünk, hogy a magánjogi és a közjogi ténykedés egymástól csak addig teljesen elütő, hogy a magánjogi adóskötelezel iség teljesítése csak addig a hitelező akara látói függő merő hátrány és a hitelezői jogok gyakorlása csak addig az ő önkényén és csakis ezen sarkalló puszta jogi előny, amig ez az állam vagy a társadalom nyugvó helyzeténél fogva ezek egyikére sem veszedelmes. A gazdasági és az állami egyensúly nagyobb és komolyabb megzavarása azonban ezt a felfogást elsöpri és élénk szükségét és tudatát ébreszti annak, hogy a magánjogi ténykedés épugy, mint a közjogi, bizonyos fokia mindama szellemi fékek uralma alatt is áll, amelyek legfőbb végső célja a nemzetileg szervezett állami élet fentartása és lehető fejlesztése. 2. A chikanetilalom a hitelező joggyakorlásának erkölcsi alapú korlátja ugyan. Egyedüli korlátja azonban csak addig lehetett, amig a kötelem gazdaságtársadalmi Kihatásaira nem gondoltunk, amig még azt képzeltük, hogy benne csupán a hitelező és az adós vannak és lehetnek érdekelve. Mihelyt arra eszméltünk, hogy minden vagyoni jelentőségű kötelem is egyúttal a nemzet életének egyik igen fontos, azt közvetlenül és mélyen befolyásoló ténye, előtérbe kellett tolulnia annak a megfontolásnak is, hogy rendkivül nyomatékos jogpolitikai érdek nem kizárólag a hitelező, hanem az adós személyiségi jogának figyelembevétele is. lennek lett azután az eredménye, hogy nem csupán, mint a B. G. B. alkotásának idejében az adós kötelezettségeinek teljesítésénél, hanem most már a hitelező jogainak gyakorlásánál is megkívánjuk, hogy az szintén az esel körülményei, az élet felfogása és főleg a méltányosság kívánalmai szerint is történjék. És bár a polgári törvénykönyv javaslala ezl a jogparancsot legújabb és legtökéletesebb minisztériumi szövegében ekként még nem tartalmazza is. birói gyakorlatunk mégis már ennek nyomása alall rójja a hitelezőre, hogy jogai gyakorlásával az adóst sem tönkre ne legye, sem annak gazdasági helyzetét fölösleges módon lényegesen ne rosszabbítsa. És