Kereskedelmi jog, 1925 (22. évfolyam, 1-11. szám)

1925 / 4. szám - Kereskedelmi joggyakorlatunk 1924-ben

50 KERESKEDELMI JOG 4.' sz*. fizetésként vette volna át (P. VII. 1712/1924. K. J. 1924. 12. sz.) A váltójogban a Kúria még messzebb megy az árfolyamátszámitás szigorú alkal­mazásában, de csak — látszólag. Egyrészt ki­mondja ugyan, hogy: a V. T. 37. 50. és 51. §-ának egybevetéséből az folyik, hogy a vissz­kereseti adós, amennyiben az idegen pénznem­ben való fizetés effektive kikötve nincs, a saját lakóhelyén forgalomban levő pénznemben is teljesithet fizetést (ezzel tehát áttöri a váltó­jogi egyetemlegesség elvét!); viszont azonban éppen a váltójogi egyetemlegességi elvből azt a következtetést vonja le, hogy ha az elfogadó külföldön, tehát idegen valutában tartozott volna fizetni, akkor a visszkereseti adósok is ugyanannyit tartoznak fizetni, ami pedig csak ugy lehetséges, hogy az átszámításnál a tény­leges fizetés napján fennálló tőzsdei árfolyam az irányadó. (P. VII. 6053/1923. K. J. 1924. 8—9. sz.) (L. erről: dr. Alföldi Ede és dr. Si­chermann Frigyes cikkeit a K. J. 1923. decem­ber, illetve 1924 februári számaiban.) A váltó tartalma csak magából a váltó­ból lévén elbirálható, az effektiv kikötés váltón kivül tanúval stb. nem bizonyítható (P. VII. 6603/1924. K. J. 1924. 5. sz.); s a váltón kitett összeg mellé a «valósággal» kifejezést rá­vezetni csak a kibocsátónak van joga (P. VII. 316/1924. K. J. 1924. 11. sz.) Valutajogi ismertetésünket azzal fejezzük be, amivel kezdtük. A birói joggyakorlat ott, ahol valutajogi akadálya van annak, hogy a hitelező teljes követelését megkapja, ma már — a valorizációval segithet. Kimondta ugyanis a Kúria, hogy: a cseh korona marasz­talására irányuló kérelemben mint nagyob­ban bentfoglaltnak jelentkezik a valorizált magyar koronához való kisebb terjedelmű igény. (P. IV. 5518/1923. K. J. 1924. 10. sz. Ugyanigy: P. IV. 5518/1923. ugyanott.) Az 1924. év birói gyakorlatának legnehe­zebb problémája kétségkivül a valorizáció volt. Bíróságaink hiába várták a törvényhozás intézkedését, a beigért valorizációs törvénye­ket; ezek csak Ígéretek voltak, amelyeket köny­nyebb volt megtenni a hamar utána meg­bukott igazságügy miniszternek, Nagy Emil­nek, mint betartani — utódának. Ma tehát kizárólag bíróságaink vállain nyugszik e nehéz kérdés esetenkinti elbírálása, ami annyit jelent, hogy bíróságaink esetenkint vizsgálják meg, hogy van-e helye a fenforgó s adott körülmények között, tehát figyelem­mel a szeződésben kitűzött célra, a méltányos­ságra, a felek viszonyaira, a megváltozott gaz­dasági viszonyokra stb. — valorizációnak és mily mértékben? ezzel talán könnyebben köze­litjük meg egyes esetekben az anyagi igazsá­got, mint egy szigorúan körülhatárolt tör­vény vagy rendelet alkalmazása által, viszont azonban ez a jogbizonytalanság hátrányait is jelenti. — Vigasztalásunkra szolgáljon az a körülmény, hogy ez a nagy probléma más államokban sincs megoldva, vagy ahol igen, ott meg nem — közmegelégedésre. Mi a valorizáció alapja? abban már meg­állapodott a tudomány és gyakorlat, hogy a pénz nagy értékleromlása a valorizáció alapja. (A valorizáció — Szladits szerint — nem más, mint a bíró viaskodása a valutajog igaz­ságtalanságával szemben.) — Érdekes azon­ban, hogy e megállapítás további konzekven­ciáját nem merik levonni. Mi következnék ugyanis ebből? Abszolút konzekvenciája en­nek az volna, hogy adós annyival többet tar­tozna fizetni a leromlott pénzben, mint ameny­nyivel a pénz romlott. Ez volna az Aequivalenz­princip. Hogy azonban ez igy teljes rigoro­zitásában hova vezetne, midőn köztudomás sze­rint, de már a Kúria fent idézett megállapí­tása szerint is, senkinek sem sikerült vagyo­nát, jövedelmét 100 százalék erejéig valori­zálni, azt könnyű elképzelni. Amit eddig a gyakorlat az adós védelmében a gazdasági lehetetlenülés, lejárati napon való átszámítás stb. terén produkált, az mind eltörpülne a hitelezővédelem ily abszolút elve mellett. Dr. Július Roller, az osztrák legfelsőbb biróság kiváló elnöke, nemrég megjelent ta­nulmányában (Geldentwertung, Rechtspre­chung und Gesetzgebung. Wien, 1924. Kry­stallverlag G. m. b. H.) foglalkozik a valorizá­ció problémájával és ő, aki talán érzésben közel áll az Aequivalenz teóriához, amennyi­ben kijelenti, hogy «die Geldentwertung kein Schade im Sinne des A. B. G. B., sondern ein Bestandteil der primáren Leistungspflicht, der Erfüllung sei», s aki állást foglal a pénz­romlásnak a késedelmi kárral való össze­tévesztése ellen, mindenesetre tovább megy, mint az eddigi gyakorlat és tekintve Roller nagy jelentőségét, esetleg oly irányban fogja befolyásolni az osztrák joggyakorlatot, hogy az az adósra katasztrófát jelenthet, mely szin­tén nem mindig tudta a kapott értéket valori­zálni. És ezért Wahle, a valorizáció kérdésé­nek alapos ismerője, a szerző iránti mély tisz­telete mellett is, kifejti aggályait szerző fel­fogása ellen. (Rechtsprechung, 1925. Febr. 1. S. 36). Ami joggyakorlatunk hajója még ide-oda ingadozik. Elismeri, hogy a valorizációt kény­szerű szükséggel előirja a korona nagymér­tékű leromlása, azonban inkább affelé a fel­fogás felé hajlik, hogy a valorizáció: (1. a mai számunkban közölt P. VII. 4492/1924. sz. a. Ítéletet.) kártérítés a pénz nagyfokú leromlá­sáért. (Ugyanezt állapítja meg: dr. Blau György most megjelent kis tanulmányában: Valorizáció 1924 évi joggyakorlatunkban, 27. old.) — Legpregnánsabban fejezi ki a Kúria álláspontját a valorizáció oka és jogossága te­kintetében a mult számunkban közölt P. VII,

Next

/
Oldalképek
Tartalom