Kereskedelmi jog, 1925 (22. évfolyam, 1-11. szám)

1925 / 11. szám - A nyugdij felértékelése

154 KERESKEDELMI JOG 11. sz. Milyen alapon sújtjuk a nyugdíjast azért, mert a vezetés nem volt eléggé előrelátó, mert a vál­lalat diszponibilis pénzeit nem kellőkép fektet­ték be, mert nem kellő módon és kellő időben vette igénybe és fizette vissza hiteleit; mert igazgatóságának tantiémeit, részvényeseinek osztalékait a kelleténél bőkezűbben mérte ki; mert alaptőkéjének felemelését a kellő ós alkal­mas időben elmulasztotta? A mérték tehát nem igazságos, de nem is célszerű, mert hiszen a vállalat vagyoni helyze­tének egy évtizedes változása nem olyan felszí­nen fekvő, könnyen felismerhető kép, amelyet a nyugdijperben döntésre hivatott fórum egy­könnyen feltárhat. Sajnálatos, hogy a javaslat a vagyoni helyzet pontos megállapításának lehetetlen­ségéből nem vonta le azt az egyedüli konzek­venciát, hogy a vagyoni helyzetet, helyesebben a saját vagyon változását, mint a nyugdij­átértékelés mértékét elejtse. Ellenkezőleg ebből a felismerésből oda jut, hogy a tényleges va­gyoni helyzet helyett a mérlegben kimutatott, tehát fiktív vagyoni helyzetet fogadja el irány­adónak, amely pedig, mint tudjuk, a jogszabály intenciója értelmében a' valóságnak nem hü tükörképe. A javaslat szerint az összehasonlítás alapj a az 1914 július hó 1. napját megelőző utolsó mérlegben kimutatott saját vagyon egy­felől és a mérlegvalódiság helyreállítása tár­gyában kiadott rendelet szerinti megnyitó mérlegben kimutatott saját vagyont másfelől. Ennek a rendeletnek 2. §-a értelmében a cse­lekvő vagyon tételeit legfeljebb a forduló nap értékében, a szenvedő vagyontételeit legalább a forduló nap értékében kell felvenni. A való­ságos vagyonérték tehát e rendelkezés szerint olyan maximális határ, amelyet a megnyitó mérlegnek nem szabad túllépnie, amelyen alul azonban a megnyitó mérleg a jogszabály ér­telmében szabadon mozoghat. Amikor tehát vállalataink cselekvő vagyontételeit a való­ságnál alacsonyabb, szenvedő vagyon tételeit pedig a valóságosnál magasabb értékben ve­szik fel és igy megnyitó mérlegben kimutatott saját vagyont a valóságos vagyonértéknél ala­csonyabb vagyonértékben tüntetik fel, nekik az őszinteség hiánya, a mérlegvalódiság elvé­vel való összeütközés vagy valamilyen féltett machináció nem róható szemükre. Ellenkező­leg ők ezt abban a tudatban tehetik, hogy a rendelet jogszabályainak intenciója szerint a kötelező kereskedői gondossággal szerkesztet­ték meg mérlegüket. Ennek a kereskedői gon­dosságnak árát azonban a nyugdijas adja meg, akinek átértékelési igényei a törvényja­vaslat szerint ezen mérleg eredményéhez iga­zodnak. Tetézi ezt az igazságtalanságot az alap­tőke emelésének szabályozása, amely a javas­lat 19. §-ának 2. bekezdésében olvasható. Esze­rint a háboruelőtti utolsó mérlegben kimuta­tott saját vagyonhoz hozzá kell számitani azo­kat a befizetéseket, amelyeket időközben az alaptőke vagy üzletrésztőke emelésével vagy uj üzletrész jegyzésével kapcsolatban telj esitettek. Ez más szóval annyit jelent, hogy a törvény­javaslat felfogása szerint az időközi alaptőke alkalmával teljesitett befizetések teljes arany­értékben konzerváltattak, amennyiben tehát a vállalat mai saját vagyonának aranyértéke a háboruelőtti saját vagyon aranyértékét nem érné el, ez a hiány semmi esetre nem az idő­közi befizetések, hanem mindenképpen a há­boruelőtti törzsvagyon terhére tudandó be. Pedig tudjuk, hogy a korona rohamos rom­lása korszakában sürün eszközölt alaptőke­emelésekkel kapcsolatban teljesitett befizetések már magának a pénzromlásnak következtében igen gyakran lényegesen csökkent értékben jutottak a vállalat vagyonába, sok esetben egé­szen vagy majdnem egészen elenyésztek. Ezt az igazságtalanságot még túlhajtja ugyanezen szakasz harmadik bekezdése, amely szerint több társaság egyesülése esetében, ha a beol­vadt táraság 1914 július 1. után alakult, a megalakuláskor készitett mérlegben kimutatott saját vagyonát ugy kell számbavenni, mint az alaptőkeemelóssel kapcsolatban teljesitett befizetéseket. Mig tehát a háború előtt fenn­állott társaságok vagyonának csökkenésé­vel a javaslat számol, addig a háború alatt létesült és más társaságokba beolvadt társaság vagyonát a javaslat ugy tekinti, mint amely okvetlenül teljes értékben konzerválódott. Ezek a fikciók lehetnek szükséges expe­diensek, de expediensei egy olyan kényszer­helyzetnek, amelyet maga a javaslat idéz elő akkor, amikor a nyugdíj felértékelésének mér­tékét a vagyonállapotban keresi, amelynek pon­tos megállapítása az indokolás szavai szerint a lehetetlenséggel határos; és amikor e vagyoni állapot képét a mérleg szerint kimutatott sa­ját vagyonban keresi, amely pedig a vonatkozó jogszabály világos rendelkezése szerint nem hü képe a tényleges vagyoni helyzetnek. Gallia Béla kúriai biró a jogászegylet vi­tájában tartott felszólalásában érdekesen mu­tatta ki a javaslat indokolásából, hogy a ja­vaslat szerkesztői abból a feltevésből indultak ki, hogy a mérlegvalódiság helyreállításáról szóló rendelet értelmében készítendő megnyitó mérlegek átlagban a vállalatoknak a háboru­előtti saját vagyonuk értékével azonos, sőt azt meg is haladó saját vagyonokat fognak kimu­tatni. «A javaslat erre irányuló szabályai kö­zött —igy olvassuk az Indokolás 35. old.—olya­nok is vannak, melyek esetleg az aranyalapon való valorizálásnál is kedvezőbb helyzetbe hoz­hatnák egyes vállalatok alkalmazottait. Mint­hogy az ilyen eredmény az alkalmazottakat indokolatlanul előnyhöz juttatná, a vállalatot pedig méltánytalanul sújtaná, szükséges volt

Next

/
Oldalképek
Tartalom