Kereskedelmi jog, 1923 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1923 / 5. szám - Átértékelés

5. sz. KERESKEDELMI JOG 69 junktura megszámlálhatatlan esélyeitől függ, hogy végeredményben milyen mértékben sikerült vagyonát átmentenie. Ha valaki ingatlanokban látta a jövőt leginkább biztositva, ugy, aszerint, amint városi vagy mezőgazdasági ingatlant, telket vagy házat, kis vagy nagybirtokot és minő művelési águ földet vett, más és más mértékben konzerválta vagyonát. Aki aranyat vagy egyéb értéktárgyat vett vagy semleges ország pénzébe fektette meglevő tőkéjét, vagy annak egy részét, különbözőképpen menthette át a befektetett vagyont, aszerint, hogy mely időben történt a konvertálás, meddig tartotta egyik vagy másik pozícióját, stb. stb. A felsorolt esetekkel csak azt kívántam illusztrálni, hogy nincs felületesebb és igazságtalanabb álláspont, mint oly elvi álláspont, amely pl. azt dekratálná, hogy az adós pénzbeli tartozását annyi magyar koronában tartozik leróni, amennyi a tényleges visszafizetés időpontjában a zürichi árfolyamjegyzésnek megfelel. Fölületes, mert nem gondolja végig a gondolatot és igazságtalan, mert talán nincs, vagy alig van olyan gazdaság, amelynél az átértékelődés vagy vagyonkonzerválás ebben az arányban történt volna. Ha az ellenálláspont képviselői ezt a formulázást nem akceptálnák, abban mindenesetre kompromitálhatunk, hogy általánosságban nem lehet azt állítani, sem kereskedőről, sem iparosról, sem gazdáról, a többi társadalmi osztályról nem is beszélek, hogy vagyonát ugyanolyan mértékben átmentette, hogy ma is csak annyi arany frankja van, amennyi háború előtt volt, nem szólva az utolsó tiz évben, normális körülmények között bekövetkezhetett vagyonszaporulatról. Ha pedig ezt a koncessziót az ellenálláspont is kénytelen megtenni, akkor az a végső konklúzió sem lehet vitás, hogy az 1913-ban, vagy 1916ban keletkezett 5000 korona pénzadósát nem lehet a mai árfolyam alapul vételével kb. négy és fél millió korona visszafizetésére kötelezni. Ez a negativum az, amiben minden józanul itélő embernek meg kell egyeznie. Ez az azonban, ami még nem hozza a megoldást, hanem ellenkezőleg, nyitva hagyja a pozitívumban rejlő fő nehézségeket, s itt jutunk el oda, hogy itt sem törvényhozás, sem jogszolgáltatás az egész vonalon egységes elvi szabályozást nem teremthet. Az egyetlen helyes irány tehát az eset-itélkezés lehet. Nehéz és bizonyos vonatkozásban veszélyes módszer, de épnen ott, ahol a merev jogi normativumok csődöt mondanak, az egyetlen lehetséges és az ideált leginkább megközelítő módszer. Nehéz azért, mert a bírónak rengeteg munkát ad. Veszélyes pedig a velejáró bizonytalanság és az esélyek előre való mérlegelésének kizártsága miatt. Figyelmen kivül hagyva e helyütt azokat az általános jogelveket, amelyek mint rosszhiszeműség, vétkesség, kereskedelmi hűség ellen való vétés, késedelm, stb. stb., a birói gyakorlatban leginkább kidomborodnak, elsősorban a szembenálló gazdasági erők viszonyára volna suly helyezendő. Akármennyire halljuk is, hogy ez nem szempont az Ítélkezésnél, hogy a bitó a szegénységet és gazdagságot nem vonhatja bele ítélkezésének körébe, ezeknél az eseteknél más, mint méltányos döntés megnyugvást nem hozhat a lelkekbe. Ennek pedig elengedhetetlen előfeltétele az összetűző gazdasági erőknek kipuhatolása. A hitelügyletekből eredő követeléseknél vezető szempont helyezendő arra, vájjon a hitel fogyasztás vagy termelés céljából vétetett-e igénybe. A közönséges fogyasztási hitelnél, amely eredetileg sem produktív célokat szolgál, nem lehet az átértékelést ugyanolyan kulcs szerint eszközölni, mint az uj jószágok előállítására és értékük növelésére szánt gazdasági tevékenységnél. Ez utóbbi körében más lesz a helyzet, ha kereskedők, iparosok, vagy mezőgazdák állnak egymással szemben. Ismét más, ha ezen társadalmi osztályok tagjai kerülnek egymással szemben. És ismét más, ha e társadalmi osztályokon kivül álló gazdasági alanyok egymásközti, vagy ezeknek a fentiek valamelyikével folyó jogvitájáról kell dönteni. Egy pillanatig sem tűnnek el előlünk azok az emberfeletti nehézségek, amelyekkel bíróságainknak e kérdésben megküzdeniük kell. De másként méltányos és kielégítő és főleg megnyugtató rendezés nem képzelhető. Ha tehát az eddigi birói gyakorlat körül hiba van, az nem abban keresendő, hogy nem mer nyíltan elvi állásfoglalást vallani, hanem talán inkább abban, hogy a fenti szempontokat döntéseinél nem ösmerte fel fontosnak, ellenben olyan momentumokra helyezte a fősúlyt, amelyek véleményünk szerint nemcsak jogászilag következetlenek, de gazdaságilag sem indokoltak. Mert határozottan következetlen és gazdaságilag indokolatlan minden olyan Ítélkezés, amely azon különböztet, hogy visszajáró vételár-e az, amiről szó van, vagy régen esedékessé vált kölcsön, vagy jogtalanul visszatartott munkabér, illetőleg más jogterületről hozva példát, visszaszolgáltatandó hozomány-e avagy közszerzemény. Minő jogérzet sugallja azt, hogy az a kölcsönvevő, aki éveken át használja és sikerrel gyümölcsözteti emberiá rsának pénzét, enyhébb elbírálásban részesüljön, mint az, aki ugyanezt olyan pénzzel teszi, melyet vételár előlegül kapott, vagy esetleg ily címen kapott, de nem is gyümölcsöztethette. Azok a jogi okfejtések, amelyek az esetgyüjteményekből ösmeretesek, abszolúte nem adnak erre a kérdésre megnyugtató választ. Már pedig a jogkereső közönséget nem az érdekli, amiről mi jogászok vitatkozunk, hogy vájjon a Kúria tárgyalt Ítéletei tényleg valorizálási esetek-e, avagy vétkes magatartás büntetéseképpen ki rovott kárpótlások, hogy ezekben a döntésekben csak felcsillan-e még a