Kereskedelmi jog, 1923 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1923 / 4. szám - A pénz elértéktelenedése ...

4. sz. KERESKEDELMI JOG 57 szesüljön méltányos bánásmódban, mert hiszen igazán nem tudhatta, hogy mit cselekszik. Ez a gondolatmenet feltétlenül helyes. Csak az a baja, hogy egyedül arra az adósra vonatkozik, akinek hitelezője az effektiv aranyban fizetést kikötötte és nem minden olyan adósra, aki aranyat kapott. Mert ugyebár aranyat kapott az az adós is, aki a háború előtt kölcsönt vett fel és mégis papirban fizethet, habár a kapott aranyat aranyba is fektette és az még mindig tulajdonában van; aranyat kapott az a munkaadó is, aki alkalmazottjának munkaerejét 30 éven át felhasználta, tőle a nyugdijalapra aranyértékü befizetéseket vett át és mégis papirban fizetheti a nyugdiját stb. stb. És mindezt azért, mert a hitelező a háború előtt elfelejtette azt az önmagától értetődő klauzulát felvenni a szerződésbe, hogy ö az adott érték valóságos ellenértékét hiszi megkaphatni; tehát nem vette fel az ahban az időben csupán dekoratív jeleiitöségü aranyklauzulát!? Pedig Qaod uno justum alteri aequum! Vagy talán si duo faciunt idem, non est idem? — Azt hisszük, a rendelet is érzi és a rendeletet alkalmazó birói gyakorlat is oda fog tendálni, hogy nem lehet a háború előtt pénzkövetelést szerzett hitelezőt a többi hitelezővel szemben oly kirívóan kedvező elbánásban részesíteni csupán csak azért, mert ő «fölösleges módon" az aranyban fizetést kifejezetten is kikötötte. Elvégre 1913-ban, amidőn egy husz koronás bankjegyért bárki is kaphatott egy husz koronás aranyat és a készfizetések felvétele küszöbön állott, nem lehetett relevánciája annak, hogy a hitelező aranyban fizetést kötött ki. Egészen más a helyzet a háború alatt és a békekötés után kötött szerződéseknél. Ezekben az időkben a felek már látták a diszparitást és «essentiale negotii»ként iktatták be szerződésükbe az aranyklauzulát, épp ugy miként a föld bérbeadója a búzában fizetendő bért. A rendelet tehát túllőtt a célon, amidőn a birói mérsékelés lehetőségét az 1923. február 10-ig keletkezett valamennyi aranytartozásnál megengedi; és a hitelezők csupán abban találhatnak megnyugvást, hogy a bíróság — szem előtt tartva a rendeletnek e tekintetben elég világosan kifejezésre jutó szándékát — az uj keletű aranyköveteléseknél csak az igazán méltányolást érdemlő esetekben fog a mérsékelés jogával élni. (Kö.) A bank- és pénzváltóüzlet gyakorlását az 1300/1923. P. M. rendelet (B. K. 1923. 67. szám) az 1922 : XXVI. t.-c. 7. §-ában adott felhatalmazás alapján szigorú szabályozásban részesiti. A rendelet cime sokkal többet mond, mint amit az egyes rendelkezések tartalmaznak. Nem a pénzintézeti kérdés, a betétügylet stb. megoldásáról van itt szó, de nem vonatkozik ez a rendelet az igazi «bankokra» sem, mert nem nyul hozzá sem a Pénzintézeti Központ tagjaihoz, sem az OKHSz. kötelékébe tartozó hitelszövetkezetekhez. Csupán a kis bankárok és pénzváltók megbízhatóságát akarja engedéllyel és óvadékkal garantálni. Beteg, szomorú gazdasági idők lázas kapkodása, dilettánsok üzérkedése, a játékos tömeg könnyelműsége, a tőzsdei játék általános elterjedése szülték ezt a rendeletet, indokolják szokatlan intézkedéseit, mentik tökéletlenségeit. Nem szabad tehát intézkedéseiből a fennálló jogrendet átalakító és gyökerében megváltoztató uj jogot kiolvasni. A rendelet csupán egy efemer expediens, amely a gazdasági helyzet pillanatnyi felvételét állítja be tényállásnak; erre építi szabályozását és talián mire végrehajtására kerül a sor, meg fog gyökeresen változni a helyzetkép és egészen uj tereken próbálkozik majd megint a jogalkotás a visszaélésekkel szembeszállani, a gazdasági beteg helyzetiül felszínre vetett kinövések mellének a «szuggesztív jogszabályok)) problematikus fegyverét szegezni. A rendelet 1. §-a szerint bank- és pénzváltóüzletet iparszerüleg, 1920. január 1-étől visszamenőleg, csakis iparengedély alapján lehet folytatni. Az engedélyt az elsőfokú iparhatóság (szolgabíró, várostanács, rendőrkapitány, kerületi előljáró) adja, miután gondosan mérlegelte, vájjon a folyamodó anyagi ereje elegendő-e a bank- és pénzváltóüzlet gyakorlásához és megállapította, hogy van-e alkalmas üzlethelyiség (legalább két szoba). Elegendő anyagi erő az, amely biztosítja a bank- és váltóüzlet zavartalan és a közérdeknek megfelelő gyakorlását (4. §.). A rendelet érzi, hogy itt rendkívül nehéz dolog megállapítását kívánja az iparhatóságtól; éppen ezért őt szaktestületek véleményének meghallgatására utasítja. Hogy erre a sikamlós kérdésre a szaktestület sem adhat exakt választ, az evidenssé válik, ha arra gondolunk, hogy az anyagi erő «elegendő» volta igen relatív dolog, mert egyrészről attól függ, hogy a folyamodó milyen arányú és irányú banküzletet készül folytatni, másrészről — és legfőképpen — pedig attól is függ, hogy minő tudással, lelkiismeretességgel, becsületességgel és — szerencsével (!) fogja üzletét vezetni. Az anyagi erő, az üzlethelyiség és az óvadék (3 millió, IV2 millió korona készpénz vagy óvadékképes értékpapír egymagukban még nem biztosítják a zavartalan és közérdekű üzletmenetet, még ha minden tekintetben megfelelőek és elegendők volnának is. A siker titkát előre semmiféle hatóság ki nem fürkészheti, s ha mégis azt állítja, hogy ez az üzlet jó fog lenni, a másik ellenben rossz lesz, — a mindig kétséges jóslás terére siklik át. Régóta vallott, számtalan tapasztalattal igazolt meggyőződésünk, hogy a ker. foglalkozás túlnyomó részénél — ahol az üzlet sorsát olyan ellen nem őrizhető unponderábiliák döntik el, mint aminők: a rátermettség, előnyös összeköttetések, a jólértesültség, a hitelképesség, a szerencse stb. — nem lehet előre Ítéletet mondani arról, hogy egy megszületni vágyó vállalat a jövőben jól avagy rosszul fog-e menni; és éppen ezért az engedélyben nyilvánuló a priori szelekciótól megnyugtató eredményt nem is várunk. Sőt, minthogy a rendelet az engedély tekintetében olyan indiciumokat sorol fel egyedül döntőkként, amelyek önmagukban az üzlet reálitását és prosperálását nem garantálhatják, a nagyközönségre az az ujabb veszedelem fog zúdulni, hogy hatóságilag engedélyezett (és ezzel jóknak elismert) vállalatok fogják őt megkárosítani; ami annál is könnyebben előfordulhat, mert a hatósági engedélyben komoly garanciát látó közönség felmentve fogja magát érezni az alól, hogy a fémjelzett «bankár» megbízhatósága tekintetében maga tudakozódjék. S amit mi az engedélyező rendszerben a legnagyobb bajnak tartunk, az az engedély meatagadása lesz olyan vállalattól, amely a hatóság által meg nem látható okokból, valóban egészséges és közhasznú működést fejthetett volna ki, ha világra jövetelét mesterséges eszközökkel meg nem akadályozzák. Carnegie 5000 dol-