Kereskedelmi jog, 1923 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1923 / 2. szám - A biztosító magánvállalatok hatályosabb állami felügyeletéről

2. ez. KERESKEDELMI JOG 19 szempontból is fontossággal biró ezt a kérdést külön törvényben szabályozni. Habár a Károlyi-kormány úgynevezett pénzügyminiszterét az emiitett néptörvény megalkotásában nem annyira a biztositottak érdekének megoltalmazása, mint inkább az államosítás, a monopólium gondolata vezette, mégis nem lehet tagadni, hogy az emiitett néptörvény nagyban-egészben eltalálta azt a helyes középutat, amelyen a céltudatosan megszervezett állami felügyeletnek haladnia kell avégből, hogy a felügyelet egyfelől legyen eléggé hatékony, nemcsak az életképtelen vállalatok létrejöttének megakadályozását célzó preventív, de a már működő vállalatoktól elkövetett visszaélésekkel szemben tanúsítandó repressiv ellenőrzés tekintetében is, másfelől azonban ne fajuljon a vállalatok szabad mozgását és fejlődését megbénító gyámkodássá, amely megöli a vállalat élén álló vezetők egyéni iniciativáját, amelyre pedig a vállalat legalább is olyan mértékben rászorul, mint az állami felügyeletre. Ezzel magyarázható az, hogy a T. és R. átvették a néptörvénynek alapelveit és utóbbinak rendelkezéseitől csak egykét részletkérdés tekintetében térnek el. Jóllehet az uj szabályozás a néptörvénynyel egyezően az engedélyezési rendszert fogadja el (T. 5. §.), mégis ezt nem lehet oly lényeges újításnak tekinteni, amely az uj szabályozást élesen szembeállítaná a korábbi jogállapottal. Egyfelől azért nem, mert habár a K. T. nem áll is az engedélyezési rendszer alapján, de maga is annyi — bár csak formai — feltételt szab a biztosító vállalat megalakulása elé, hogy bátran lehetne a K. T. rendszerét is -az engedélyezés egy enyhe fajának minősíteni, másfelől viszont az uj szabályozás rendszere sem a tiszta engedélyezési rendszer, amely a vállalat gazdasági szükségességére is kiterjedő hatáskörrel kizárólag a hatóság belátására bízza az engedély megadásának vagy megtagadásának jogát. Ellenkezőleg, a T. kifejezetten megszabván azokat az okokat, amelyek alapján a hatóság jogosult az engedélyt megtagadni (6. §.), a felügyelő hatóságot a legalitáson felül csupán a megalakulni kívánó vállalat életrevalóságának őrévé teszi. A dolog természetéből folyóan azonban ebben az utóbbi tekintetben a felügyelet már a biztosító vállalatnak a kereskedelmi cégjegyzékbe bejegyzése előtt is érvényesül, ugy hogy a felügyelő hatóságnak a vállalat életképességét biztosító garanciális feltételek hiányában joga, sőt kötelessége is megakadályozni a vállalatnak a kereskedelmi cégjegyzékbe bejegyzéssel történő létrejöttét. (K. T. 160., 228. §.; T. 5. §. 1. bek.) A K. T. szerint — s utóbbit e tekintetben az 1900. évi és a néptörvény kivételével a biztosító magánvállalatok tárgyában készült tervezetek is követték — a felügyelet csak attól az időponttól kezdődik, amidőn a vállalat a törvény idevonatkozó rendelkezései szerint már megalakult és a cégjegyzékbe bejegyeztetett; odáig azonban sem a cégbíróságnak, sem a tervezetekben kontemplált felügyelő hatóságnak nem terjedt a felügyeleti joga, hogy ennek alapján valamely vállalat keletkezését s a cégjegyzékbe bevezetését módjában lenne megakadályozni. A K. T. 453—455. §-aiban megszabott formális előfeltételek megléte esetében a cégbíróságnak nem volt módjában meggátolni, hogy oly vállalat is megkezdhesse működését, amely anyagi eszközeinek elégtelensége, a technikai alapok helytelensége vagy a vezetőség személyi megbízhatatlansága miatt eredményes működés kifejtésére már eleve képtelennek tűnt fel. Ezen a hiányon segít az uj szabályozás s ezzel a nagy vállalat ellenőrzésének problémáját jelentős lépéssel viszi előre. Ami ujat tehát a reform tartalmaz, az lényegileg a vállalat keletkezése előtt is érvényesülő s a vállalatot fennállásának egész ideje alatt végig kisérö materiális felügyelet megszervezése s evégett egy meglehetősen széleskörű diszkrecionárius hatáskörrel rendelkező hatóságnak létesítése. Széles az e hatóságra bízott hatáskör azért, mert az uj szabályozás feljogosítván a felügyelő hatóságot arra, hogy a kiderített visszaélések tárgyában önmaga intézkedhessék, e hatóságot rendelkező hatalommal ruházza föl s nem szorítja arra, hogy a tapasztalt visszaélések megszüntetése iránt csupán indítványt, illetőleg javaslatot tehessen a bíróságnak. Hogy közigazgatási hatóságnak jogunkban szokatlanul tág ily hatáskörrel felruházása helyes-e s vájjon nem lett volna megfelelőbb a döntés jogát a független bíróságra bizni s a felügyelő hatóságot csupán consultativ votummal felruházni: vitatható. A hatásköröknek ily megosztása egyfelől a cégbíróság, másfelől a felügyelő hatóság között elvileg talán igazolható lenne s a K. T. szellemének is talán inkább felelne meg, hogy a biztosító vállalatok létfeltételeit érintő minden kérdésben már az első fokon független bíróság határozzon. Gyakorlati szempontból ellene szól azonban e megoldásnak az, hogy elfogadása esetében a visszaélések elleni represszió sem hatályos, sem egységes nem lehetne. A felügyeletnek csak akikor van igazi éi téke, ha a tapasztalt visszaéléseket azonnali intézkedéssel meg lehet akadályozni. Az intézkedési jognak a bíróságra ruházása azonban szükségképen nehézkessé és hosszadalmassá tenné az eljárást, minthogy a bíróság kellő biztosítás-technikai ismeretek hiányában minden esetben szakértőkhöz lenne kénytelen fordulni. Az intézkedés gyorsaságának rovására is pedig a döntés jogát a bíróságra bizni legfeljebb csak abban az esetben lenne indokolt,