Kereskedelmi jog, 1923 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1923 / 1. szám - Uj irányok és uj kérdések a valutajogban [1. r.]

8 KERESKEDELMI JOG 1. sz. és ha a demokratikus elvek diadalra juttatásával bevisszük a részvénytársaságba is a tömeguralmat, ennek csak a vállalat és végeredményben a védelembe venni kivánt részvényes vallja a kárát. Ha az életet nézzük, igen hamar reá jövünk arra, hogy a nagy vállalatok alkotmánya — szemben a Gode de commerceszel adottal — határozottan arisztokratikus irányba tolódott el. A mai nagy részvénytársaság, túltéve magát a kisszerű viszonyokat szem előtt tartó törvényen, a XVIII. századbeli ker. kompániák irányában orientálódik és a többségi elvet a régi germán felfogásnak megfelelően akként formulázza meg, hogy: «man soll die Stimmen magén und nicht záhlen»; nem a szám, hanem az ((öregek és tapasztaltak szava» dönt. Jól tudjuk, hogy a mai demokratikus többségi elvet a biróság meg nem változtathatja; de a tábla végzésének figyelmes olvasása közben meg kell látnunk annak a tételnek öntudatos kibontakozását, hogy az egyes részvényes jogainak védelme sohasem idézheti elő a vállalat és a közgazdasági élet egyetemes érdekének kárát, hogy a többségi elv nem öncél, hanem csak eszköz, amelyet nyomban módositani kell, mihelyt a helyes cél elérésének megfelelőbb eszköze kinálkozik. Uj irányok és uj kérdések a valuta jogban. Irta: Dr. Szenté Lajos ügyvéd. Valutajogi tanulmányom* megjelenése óta egészen a legújabb ideig, mondhatnám: napokig, a Kúria eddigi gyakorlatán semmiféle változást nem észlelhettünk. A K. T. 326. §. 2. bekezdésének az átszámitási árfolyamra vonatkozó kérdése mai napig eldöntöttnek látszik. A Kúria megmarad a törvény szószerinti értelmezése mellett és amely esetekben az idegen pénznem átszámításának helye van, az átszámitási árfolyamra nézve továbbra is a lejárati napot tekinti irányadónak, dacára a meg-megismétlődő irodalmi támadásoknak (lásd dr. Schuszter Rudolf cikkeit a Magyar Jogi Szemlében); sőt még nemrég is oly Ítéleteket találtunk, amelyek arra engedtek következtetni, hogy a Kúria a lejárat napja szerinti átszámítást a magyar adós javára kiterjesztőleg kívánja magyarázni. Erre nézve elég, ha rámutatunk azon Ítéletre, amelyben a külföldi pénznemre szóló és külföldön fizetendő csekk átruházója felelősségét csupán magyar koronában, és pedig a lejárati nap szerint való átszámítás meletti fizetésben állapította meg, mert a forgató * Valutatartozások fizetése a m. kir. Kúria eddigi joggyakorlatával 1922. Szerző kiadása. kötelezettségét nem tekintette azonosnak a csekk utalványozottjának kötelezettségével (P. IV. 5965/1921. sz. Ker. Jog 1921. okt. sz.); ugyanezt a szellemet tükrözi vissza az az Ítélet, amely egy budapesti bankcég pozsonyi fiókjának követelését magyar koronában állapította meg, azzal az indokolással, hogy a fióktelep nem önálló jogi személy s így a banknak Budapesten székelő központja a K. T. 324. §-a szerint Budapesten is köteles volt fizetéseket elfogadni, és pedig magyar koronában a lejárat napja szerinti árfolyamon. (P. IV. 5994/1921. sz. Ker. Jog 1921. nov. sz.) Tehát megállapíthatjuk, hogy a Kúria joggyakorlata e kérdés tekintetében állandó. Annál nagyobb és mélyrehatóbb változást találunk a Kúria gyakorlatában azon kérdés tekintetében, hogy ki és mily mértékben felelős a valuta leromlásáért? — A Kúria eddig — mint tudjuk — a pénzhitelezőnek többet mint a késedelmi kamatot nem ítélt meg. (P. IV. 3532/1921. sz.) A legújabb időben azonban szinte csodálatos változást észlelünk, mivel egymásután, különböző kérdésekben oly ítéletekről szereztünk tudomást, melyek felülemelkedve saját hazai nyomorúságunkon, az ideális jogeszme azon követelményeit akarják megvalósítani, hogy a hitelező kapja meg azt, amit adott, másrészt pedig, hogy a késedelmes adós az ő késedelméből hasznot ne húzhasson. Az «aranycsikó »-elmélet, amit az Ügyvédi Körben tartott felolvasásom kapcsán kifejlődött vita során dr. Bapoch Géza kollegám oly szépen kifejtett, azaz a Savigny-íéle elmélet (Obligationsrecht I. S. 456—458), mely szerint az adós a kölcsön visszaadásánál a hitelezőnek «dieselbe Vermögensmacht verschaffen müsse, die er von ihm ursprünglich empfangen hatte», kezd a Kúria gyakorlatában valutajogi perekben is érvényesülni és ezáltal mentesül a szemrehányástól, hogy ő a magyar adóst a külföldi hitelező hátrányára akarja mentesíteni. Legfelsőbb bíróságunk szintén tudatában van azon igazságnak, hogy a magunkfajta gyenge valutájú állam nem zárkózhatik el a jogos (de csakis jogos!) hitelezői igények kielégítése alól. (Hogy mit értek «jogos» alatt, azt alább látni fogjuk.) Tudja azt, hogy saját polgáraink egyoldalú kedvezményezése a külföldön elkeseredést és esetleg retorziót szül. Azonban a Kúria eddigi gyakorlata, ha talán a valorizálás kérdésében kissé merev is volt, jogos indokát találja abban, hogy a kérdés ilyetén kezelése elsősorban onnan indult ki, ahol a mi ítélkezésünk miatt a legtöbb panasz hangzik el. Miként tanulmányomban rámutattam (38. stb. old.), a Kúria eddigi gyakorlata ellenkezik a német joggyakorlattal, amely a hitelezőt, s elsősorban a külföldi hitelezőt, a német márka elértéktelenedéséből eredő kárért kártalanítja és megtéríti neki azt az árfolyam-