Kereskedelmi jog, 1923 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1923 / 6. szám - Kereskedelmi joggyakorlatunk uj hajtásai

6. sz. KERESKEDELMI JOG 87 követelhet. (P. IV. 6051/1922> sz. K. J. 1922. nov.) A gazdasági lehetetlenülés judikaturájában a Kúria egy lépései megint tovább ment, A vagyoni romlás kritériuma elesett és «elégséges, ha a szolgáltatás és ellenszolgáltatás értéke közt feltűnő és a forgalomnak a jóhiszeműségben és bizalomban álló tisztességével s a méltányossággal össze nem egyeztethető aránytalanság van». (P. IV. 668/1922. sz. K. J. 1922. nov.) — Ugyané felfogás következménye azután az a joggyakorlat is, mely a pénz vásárló erejének nagymérvű csökkenését, illetve a szolgáltatás tárgyának ennek folytán beállott nagy értékemelkedését szintén kötelemmentesitőnek ismerte el. (P. IV. 1443/1922. sz. K. J. 1923. febr.) — A gazdasági lehetetlenülés jogi következménye, hogy a vevő az eladótól teljesítést nem követelhet, hanem csupán a szerződés megszegésének időpontjában felmerült kárának megtéritését követelheti. (P. IV. 2633/ 1921. sz. — K. J. 1922. febr.) Nem hivatkozhat azonban az eladó a gazdasági lehetetlenülésre, aki raktárában meglevő, megtekintett, kész árut ad el, azért, mivel az általa eladott áru értéke időközben tetemesen emelkedett. (P. IV. 3269/1921. sz. K. J. 1922. márc.: P. TV. 5582/1921. sz. K. J. 1922. okt.) — Valamint akkor sem hivatkozhatik eladó a gazd. lehetetlenülésre, ha a vételárat annak idején megkapta és a magyar korona vásárló ereje azóta nagyobb arányban csökkent, mint amilyen arányban az eladott árunak magyar koronában kifejezett egységára emelkedett. CP. IV. 3488/1921. sz.) Mindezen kérdéseket felülmúlják fontosságban a valutajogi és valorizációs kérdések. Amint a háborúban a tanácsoknak mindennap a gazdasági lehetetlenülés okozta ezer bajt kellett orvosolni, ugy veti fel a koronának bekövetkezett katasztrofális leromlása ezeket a kérdéseket. Mig azonban a valutajogi kérdések a K. T. 326. §-ában törvényesen vannak szabályozva s legfeljebb annak értelmezése körül folyik a vita — mely azonban már-már annak megoldásához közeledik —, addig a valorizáció kérdésének megoldása sokkal nehezebb. Nemcsak hogy hiányzik a pozitiv törvényi szabályozás ós a biró, pusztán általános magánjogi elvekre kénytelen támaszkodni, de meg a kérdés egyöntetű megoldása sokkal több irányú érdeket érint, semhogy a kérdésnek egy nevezőre való visszavezetése és egyöntetű megoldása általános megnyugvást kelthetne. Soha talán a jó judiciumu biró oly erős próbára nem volt téve, mint e kérdésekben. Éppen ezért közeleb érezzük magunkhoz dr. Reitzer Bélának múlt számunkban közölt «Átértékelés)) c. cikkét, mint Gaár Vilmos kúriai biró urnák a Jogállam f. é. 5—6. füzetében «Az adós kése'delme és a pénz értékcsökkenése)) c. tanulmányát, mely egyenesen lándzsát tör a valorizálás mellett, kifejtvén, hogy: «a helyes megoldás szempontjából először is a kir. Kúria által most idézett határozataiban elfoglalt elvi álláspontra kell helyezkedni, t. i. hogy az adós késedelme következtében viselni tartozik a pénz vásárló erejének a késedelem ideje alatti leromlásából a hitelezőre háruló kárt.» Sőt Gaár tovább megy. mint a Kúria. Mig ugyanis a kir. Kúria az adós «vétkes fizetési késedelméről)) szól, addig Gaár a «vétkes» jelzőt csupán «eufoniá»-nak tekinti, ugy hogy az adós késedelmét elégnek tartja a valorizáláshoz, melyIvei szemben az adóst terheli az exculpatió. Mi voltunk az elsők, kik a figyelmet a kir. Kúria két vonatkozó döntésére felhivtuk*, rámutatván arra, hogy a «Kúriának ezen Ítélete nemcsak esetleges, hanem jól megfontolt ós következetesen alkalmazni szándékolt irányváltozást jelent». amely megállapitásunkkal szemben éppen Gaár őméltósága volt az, aki egyrészt az általa szerkesztett Jogállam 1923. 1—2. füzetében (49. stb. old.), másrészt pedig a Ker. Jog f. é. márciusi számában még élénken tiltakozott a kir. Kúriának általános valorizációs törekvése ellen, hanem azt vitatta, hogy a Kúria csupán adósszerződés-ellenes magatartása miatt akart az in integrum restitutionak helyt adni s mig egyrészt elismeri, hogy a hitelező nem nézheti tétlenül a pénz leromlása folytán követelése elértéktelenedését, mert «ez nem volna sem igazságos, sem méltányos állásfoglalás, másrészt azonban az érvényre juttatásnak in concreto, az egyszerű késedelem tényállásán felül jelentkező tényállás alapján kell történni». (Adós rosszhiszemű védekezése mellett a pénz használata stb.) Ha tehát a Jogállamban most megjelent tanulmány ezt az álláspontot superálva most már kijelenti, hogy a Kúria a követelés valorizálásához elégségesnek tekinti az adós fizetési késedelmét, mellyel szemben őt terheli az exkulpálás, akkor vagy a kir. Kúria haladt egy lépéssel előre a valorizálás utján, vagy az illusztris cikkiró. (Mely utóbbi tényt azonban a következetlenség vádja nélkül is meg tudom érteni: hisz az élet közelebbi megfigyelése azt mutatja, hogy a kereskedelmi életben a befekletett értékek többnyire átértékelődnek s igy ami néhány hónappal azelőtt még merész újításnak tűnt volna fel, az ma már könnyen érthetőnek és keresztülvihetőnek tűnik fel.) A kir. Kúriának ez a valorizáló tendenciája különös véletlenként egybeesik az osztrák Oberster Gerichtshof ellenkező irányú teljesülési határozatával. Éppen ezért nem lesz érdektelen, ha a teljes ülési határozatot részletesebben ismertetem. A "Bundesministerium für Justiz 1922. nov. 6-án az 1850. aug. 7-i pátens alapján *Dr. Szenté L a j o s : Uj irányok és uj kérdések a valutajogban c. cikk, K. J. 1923. januári sz.