Kereskedelmi jog, 1922 (19. évfolyam, 1-11. szám)

1922 / 9. szám - Organizációs és csere-szerződések

9. sz. KERESKEDELMI JOG 137 az életből kialakuló jogintézményeket egységes elvi alapra visszavezetni. Steinbach ide sorolja 1. a részvénytársaságot, 2. az önszerződő bizományost és 3. a kereskedelmi alkalmazottakat (főleg az u. n. magánhivatalnokokat). ad 1. A társaság kétoldalú (visszterhes) szerződés. De egyéb visszterhes szerződésektől élesen megkülönbözteti az a körülmény, hogy a tagok nem szerződési ellenfelek, hanem bajtársak, akik vállvetve egyiittniüködnek: a tagok szolgáltatása nem a kicserélésre, hanem a közös cél előmozdítására van hivatva. Tény az, hogy a részvénytársaság is társaság (legalább a magyar és különösen a francia jog álláspontja szerint), de tény az is, hogy a részvénytársaság távolodik el legmerészebben a társaság alapgondolatától, mert a részvénytársaság nem annyira személy- mint inkább tökeegyesülés} SteinbacJt ugy látja, hogy a részvénytársaság a csere-szerződések birodalma felé tapogatódzik, mert amig a társaságnak (ideértve a közkereseti és betéti társaságot is) a főcélja abban csúcsosodik ki, hogy valamely gazdasági cél elérése érdekében személyeket egyesitsen («szervezzen!»), addig a részvénytársaságnál — részvényesek pozíciójából vizsgálva a jogviszonyt — a jarak átruházása játsza a főszerepet. A részvényesek között semmiféle kapcsolat sem létesül (annál kevésbbé jogviszony), a társaságba «belépés» rendszerint a rétet- a «kilépés» pedig az eladás-ügyM alakjában bonyolódik le. Itt nincsen a tagoknak «vállvetett együttműködése", és ezt figyelembe veszi a jog is, amidőn a részvényesre nem állit fel versenytilalmat, a részvényest az ügyvitelből és képviseletből elvileg kizárja, stb. A részvénytársaság tehát, a tőle megszokott nyegleséggel, kigúnyolja Steinbach nemes erőlködését, mert mint a gazdasági organizáció legtökéletesebb megnyilvánulása(!) nem akarja magát a Steinbach által elhatárolt «organizációs szerződések" csoportjába beskatulyáztad)i! Azt ugyanis nagyon bajos volna elképzelni, hogy a részvénytársaság, a tőkének és a munkának ez a legtökéletesebb megszervezője, valaha is tiszta csere-szerződéssé jelentéklelenüljön. ad 2. Hogy a K. T.-nek a bizományos jogviszonyait szabályozó rendelkezései elavultak, azt mi sem bizonyítja inkább, mint az a körülmény, hogy a mai gazdasági életben az értékpapir-bizomány — amelyről a K. T. alig vesz tudomást — helyébe lép a folytonosan tért vesztő áru-bizománynak; továbbá, hogy amig a K. T. az «önszerződést» (belépést) kivételnek 1 V. ö. „A magyar ker. és váltójog" c. művem I. 165. 1.-val. veszi, addig az életben a belépés a szabály és pedig nem a K. T. által lehetővé tenni kivánt «effektiv» belépés (a bizományos a maga részére veszi meg a megbizó áruját, vagy a sajátjából ad el a megbízónak), hanem a «fiktiv>> belépés (a bizományos, dacára annak, hogy belépő jogát gyakorolja, harmadik személyt von be az ügyletbe). Az önszerződés mai tökéletlen szabályozása tág teret nyit a bizományosnak arra, hogy megbízójának megkárosításával illetéktelen haszonhoz jusson ... Az önszerződés kérdésével felmerülő nehézségek alapokára igen érdekesen mutat reá Steinbach. A bizomány, mint a megbízásnak a kereskedelmi forgalom szükségleteihez képest kiépített válfaja (Grünhut), az organizációs szerződések csoportjába tartozik és igy bizalmi viszonyt jelent a megbizó és bizományos között. Ennek a viszonynak tehát a lényegével ellenkezik annak még a lehetősége is, hogy a bizományos a megbizó kárára vagyoni előnyt biztosithasson a maga javára. Már pedig a bizományos belépő jogának elismerése ennek a megbízást lényegéből kiforgató lehetőségnek nyit kaput. Steinbach szerint a belépöjogot egyszerűen nem szabad a bizományos javára elismerni, mert «egy olyan jogviszonyt, amely az egyik fél tetszése szerint majd bizalmi viszony, majd versenyviszonyként jelentkezik, nem lehet kielégítő módon kodifikálni" (117. 1.). Az «önszerződő» bizományos már nem «bizományos» (megbízott), hanem egyszerű eladó vagy vevő. És nemcsak a méltányosság, nemcsak az ügylet belső természete, hanem a kereskedelmi forgalom érdeke is előbb-utóbb meg fogja követelni, hogy a tulajdonképpeni bizomány különittessék el az adásvételtől, ami a törvényhozások mesterkélt szabályozása folytán hybrid intézménnyé torzult «önszerződésnek» a becsületes neve. Imigyen okoskodik Steinbach, és a bizományi: ketté akarja vágni, hogy a kisebbik fele maradjon organizációs szerződés, a nagyobbik ellenben legyen csere-szerződés. És na az elvi alap érvényesülését az élet — itt is épp ugy mint a részvénytársaságnál — meg is hiúsítja, Steinbach mementóját nekünk nagyon meg kell szívlelnünk, mert ellenálhatatlan erővel utal arra, hogy a belépés jogának a K. T.ben adott szabályozása kivetkőzteti a bizományt lényegéből, mert a megbizó «segitőtársat», «gazdasági én-jének kiegészítőjét" egyszerűen a maga érdekét kíméletlenül érvényesítő szerződési ellenféllé torzítja. Azt a megoldást persze amit ő ajánl, nem tudnánk elfogadni. A revíziónak nem az a feladata, hogy a bizományossal levétesse az álarcot és az egyenlőtlen fegy-