Kereskedelmi jog, 1920 (17. évfolyam, 1-22. szám)

1920 / 5-6. szám - Mégegyszer az idegen pénznemben kirótt tartozásról

5-6. sz. Kereskedelmi Jog 47 folyamra nézve a lejárat, a pénznem megválasztására a tényleges fizetés napja volna irányadó, a valutáris pénznem minden változásánál szükségképen olyan uj „országos pénznemben" volna a tényleges fizetés idejében érvényes pénzrendszer szerint a fizetés teljesítendő, amelynek az uj valuta életbe lépte előtti időre eső lejárati napon még nem volt árfolyama. Ha mint Hevesi meggyőzően fejtegeti, „ami a fizetés idején már kiment a forgalomból, az nem országos pénznem, hanem értéktelen papiros", — akkor másfelől ép olyan bizonyos az is, hogy^ami a lejárat napján még nem volt forgalomban, talán még pénzrendszerül megkonczipiálva, törvényesen szabályozva, verve, nyomtatva sem volt, az sem volt akkor országos pénznem, talán még értéktelen papiros sem, — annak árfolyama sem lehetett. Az 1890-ben Budapesten teljesítendő frank-tartozás 1900-ban kerülvén tényleg kifizetésre, az ellenvélemény szerint a fizetés az 1900-ban érvényes pénzrendszer szerint koronában történik, de a franknak a lejáratkori, tehát 1890-i áifolyama szerint, holott 1890-ben a franknak korona-árfolyama nem lehetett. így tehát követelménye, ha ugy tetszik a logikának, ha ugy tetszik a gyakorlati keresztülvihetőségnek, hogy mint Grosschmid tanítja, a pénznem kiválasztására és az árfolyam meghatározására ugyanaz a határnap legyen irányadó vagy mindkettőre a lejárat napja vagy mindkettőre a tényleges fizetés napja. Ha ez igy van, kérdeznünk kell tovább, hogy a törvény intencziójának a két terminus közül melyik felel meg? Dr. Hevesi helyesen foglal állást az ellen, mintha „oly pénznemben is szabad volna fizetni, amely a fizetés idején már kiment a forgalomból, de a lejárat idején még érvényben volt*. Sőt a 326. §. 2. bek. szabályának tárgya épen az a helyzet, hogy a kirovó pénznem a teljesítés helyén (és nyilván a tényleges teljesítés napján) nincs forgalomban ; és ebben a helyzetben fizetési eszközül megjelöli azt az ott és akkor forgalomban levő pénznemet, amelyben és azt az árfolyamot, amely szerint a fizetés történjék. A törvény intencziója tehát félremagyarázhatatlanul az, hogy a tényleges fizetés helyén és napján forgalomban levő pénznem szolgáljon a pénztartozás fizetési eszközéül ; az országos pénznem kiválasztásában, tehát nem a lejárat, hanem a tényleges fizetés napját kell irányadónak tekinteni. Annál az összefüggésnél fogva, amelyet fent az országos pénznem kiválasztására és az átszámítási árfolyam meghatározására irányadó terminusok közt felismertünk, ebből önként következik, hogy az átszámítás is a tényleges fizetés napjának árfolyamához igazodik. Minden más megoldási kísérlet vagy logikai ellenmondásokba, vagy a gyakorlati keresztülvihetetlenségbe ütközik. A lerovó pénznemet szükségkép a tényleges fizetés napján életben levő pénzrendszer határozza meg; az átszámításra nézve pedig szükségkép ugyanannak a határnapnak árfolyamát kell irányadónak elismernünk, amely szerint a lerovó pénznemet kiválasztjuk, mert hisz minden más határnapra nézve kérdéses, vájjon van-e a kiválasztott lerovó pénznemnek azon a másik napon is árfolyama? Ha nincs, az ilyen szabály eldöntetlenül hagyná az eldöntendő kérdést, vak szabállyá válnék. Ezért kell helyesnek elismernünk Grosschmid és az ő tanítása nyomán a Curia VII. tanácsa 7448. 1916. sz. ítélete állásfoglalását abban, hogy a Kt. 326. §-a csupán a lejárat napján teljesített fizetést szabályozza. Egyedül ez az értelmezés vezet a tőrvény olyan alkalmazásához, mely ellenmondásokba és gyakorlati inkonveniencziákba nem ütközik. Hevesi Illés biró urnák ezen eredmény ellen az az aggálya van, hogy a bírót törvénytisztelete kell, hogy visszatartsa a törvényszövegnek ilyen kritikai értelmezésétől, amely szerinte megilleti Grosschmid-et, az excepcionális jogtudóst. Ezt az aggodalmat nem osztom. Nem csupán azért nem, mert az excepcionális jogtudós munkásságának édes kevés volna az eredménye, ha helyes fölismeréseinek elfogadásábanés gyakorlati alkalmazásában a praxis embereit az őket kétségen felül kötelező törvénytisztelet korlátozná ; nem csak azért nem, mert a biró a iuris civilis adiuvandi vei supplendi vei corrigendi gratia minden időkben kifejtett jogfejlesztő munkájában, melyből a magyar bírói gyakorlat egyebek közt épen a kereskedelmi törvény értelmezésében derekasan kivette a maga részét, nem messzire jutott volna, ha a törvénytiszteletnek ilyen szűkre zárt béklyóit hordta volna kezén, hanem mindenek előtt azért nem, mert az a feltevés, hogy valamely törvényszakasz a tényállásoknak csak bizonyos körére vonatkozik, nem invol-