Kereskedelmi jog, 1915 (12. évfolyam, 1-24. szám)

1915 / 7-8. szám - A csődön kivül való megtámadásról szóló törvénytervezethez

d e 1 m i Jog illusztrálására szolgáljon a következő igen gyakorlati példa. Tehát az adós fizetésképtelen ; tegyük fel, hogy ezen fizetésképtelenség (amelynek megállapítása az életben nem könnyű dolog) anynyira nyilvánvaló, hogy az A. hitelező kétségtelenül tudott róla, midőn az adós ellen végrehajtást vezetett; hiszen a gyakorlat szerint a végrehajtás tűrése már is igazolja - legalább kereskedőnél — a fizetés megszüntetését. A lefoglalt dolgokat elárverezik ; A hitelező teljes kielégítést kap, az utána jövő B. hitelezőnek pedig mi sem jut. B. erre csődöt kér az adós ellen, miután azonban költségbiztositékot nem nyújt, a kérelemnek vagyonhiány miatt nem adnak helyt. Erre megtámadja B. a kielégítést nyert A.-t (terv. 7. § 2. p.); ezt marasztalják ; a marasztalási összegből B. teljes kielégítést nyert és pedig véglegesen, mert ő tőle a ki elégitést hasonló megtámadással már senki el nem vonhatja (jav. 27. §.) és hiába könyörögne neki a szerencsétlen A , hogy engedje legalább, hogy a marasztalási összegből — saját követelése arányában - ő is részesedjék, B. rámutat a tervezet 20. §-ra, mely szerint A. „ismét feléledő követelése megtérítése végett csak az adós ellen fordulhat" és jogos megelégedettséggel távozik. Nem-e emlékeztet ezen situatio azon római jogi egérfogóra, rusucapio pro herede lucrativa", amelyről Jhering oly szellemesen értekezik ? Ha a tervezet e része jelenlegi alakjában törvénnyé válnék, a sorrendi tárgyalásnál a hitelezők eddig ismeretlen udvariassággal egymást kínálnák az elsőbbséggel ; persze azt, hogy miért nem tarthatja meg az adóstól nyert kielégítést az A. hitelező és miért tarthatja azt az A. révén kielégítéshez jutott B. hitelező, azt soha megérteni nem fogják. Pedig ez tényleg a tervezet által elfogadott kiindulási pont természetszerű következménye; miután pedig az ilyen eredményt legalább is visszásnak kell minősítenünk, a hibának már a kiindulási pontban kell rejlenie, aminthogy tényleg abban is található. A mi végrehajtási és végrehajtáson kivüli követelés biztosítási és kielégítési jogunk ugyanis — a csőd esetétől eltekintve — a ,prior tempore, potior jure" elvén van felépítve ; hogy ezen évezredes elv helyes-e, a felett lehetnek nézeteltérések ; bizonyos, hogy mint más téren, ugy e téren is van egy áramlat, amely az óvatosabb, gondosabb hitelezőkkel szemben a könnyebb, gondatlanabb hitelezőket akarja védelembe venni. Én részemről azt tartom, hogy a jelenlegi gazdasági szervezetben és az ennek megfelelő hiteljogi rendszerben a prior tempore potior jure elvnek fentartása jogosult és helyes az a paroemia: „vigilantibus, non dormientibus jura subveniunt" ; azonban ha helyes is volna, hegy a „par conditio creditorum" elve minden körülmények között érvényesítendő legyen, minden esetre bizonyos anomáliára vezet, ha az egyik elven felépített rendszerbe, a másik rendszerből vett szabályok kevertetnek. Ilyen anomáliát képviselt az immár 30 év óta fennálló joggyakorlatunk szerint a csődt. 27 § 2. pontja alapján érvényesíthető megtámadási jog azon külön kielégítési jogokkal szemben, amelyek a végrehajtási vagy perenkivüli (tkvi) eljárás során a csődnyitás előtt szereztettek. Akik 30 évre visszaemlékeznek, tudják, hogy milyen nehezen törődött bele a közönség a Curiának lö85-ben inaugurált gyakorlatába. De végre beletörődött; a hitelező — ha adósa nem fizet, végrehajtást vezet, előjegyzést kér ugyan mostan is, mert a helyzet arra készteti; rosszul esik neki természetesen, ha adósának csődbe jutásával külön kielégítési jogáról le kell mondania ; azonban annyit már átért s abban némi megnyugvást talál, hogy az, amiről ő lemondott, valamennyi csődhitelezőnek jut, (amely csődhitelezők közé ő maga is fog tartozni) és hogy az általa netalán már átvett értéket a hitelezők közös képviselője: a tömeggondnok veszi vissza. Hogy csődön kivül is, egyes hitelező javára, legyen kénytelen jóhiszemüleg és jogszerüleg szerzett jogáról lemondani, azt az érdekelt féllel hiába igyekeznők megérttetni. A német és osztrák törvény tehát helyesen cselekedett, midőn a megtámadó okoknak ezen csoportját a csődön kivüli megtámadás körébe fel nem vette. Tette azt azon helyes okból is, mert a hitelezőknek azon kapcsolatát, mely a par conditio creditorum érvényesítését a csődön belül lehetővé teszi, csődön kivül — mint az általam felhozott példa is mutatja — megnyugtató eredménnyel konstruálni nem lehet. A tervezet szerzője ugyan a 19. §-ban ilyen konstrukeziót megkísérelt; e szerint a támadó perben hozott — a támadásnak helyt adó — ítélet közzé teendő s mindazon Hitelezők, akik