Kereskedelmi jog, 1905 (2. évfolyam, 1-24. szám)

1905 / 5. szám

124 Kereskedelmi Jog 5. sz. a legújabb idők javaslataiban — az osztrák kivételével — a szabad intézvényeztethetési képességgel találkozunk. Es ez érthető. A csekkforgalom természetéből kifolyólag, fejlődésének kiindulási pontját a bankároknál és bankoknál találjuk s a készpénzforgalom általuk eszközölt lebonyolításának korán s mindenki által felösmert nagy előnyei tették őket — többek közt — a csekkforgalom csaknem kizárólagos tényezőjévé is. Ott tehát, hol a csekk szabályozásánál hosszú gyakorlat után ily jól bevált szervezetre támaszkodhatott a törvényhozás, ott könnyen s az intézmény károsítása nélkül léptethette életbe a korlátozást. Ott azonban, hol akár az illető ország specziális gazdasági viszonyai, akár pedig a csekkforgalom rövidebb keleté folytán még fejletlen csekkgazdálkodással áll szemben, ott a fejlesztés elemi szabályát tartva szem előtt, a korlátozástól tartózkodnia kellett. . A magyar cseMtörvény-javaslat, az utóbbi szempontokat tartva szem előtt, hasonlókép a korlátlan passiv csekkképesség elvét vallja. A passiv cseklcképessé.get tehát minősítéshez nem köti. És e tekintetben az általános értékű s a korlátozással szemben mindenütt érvényesíthető jogi indokokon kivül, egyéb fontos gazdasági szempontok közt, főkép csekkforgalmunk specziális fejlődésére volt nyilván tekintettel. Mert csekkforgalmunk tényleg a legellentétesebb jelenségeket tárja elénk, fejlődése és funkcziója tekintetében. Tulajdonképeni csekkintézményünk kezdetét az osztrák-magyar bank uj giro szervezetének 1888-ban és a m. kir. postatakarékpénztár csekkforgalmának 1890-ben való életbeléptetésével veszi. Máig tehát alig 17 éves múltra tekinthet csak vissza s ennek daczára forgalmának számszerű fejlődésében igen nagy méreteket tüntet fel. Annál kevésbbé mutat azonban fejlődést oly irányban, mely rendeltetésének megfelelő szerepét bizonyítaná gazdasági életünkben. A csekk-számlák számának gyarapodása, az azokon megforgatott összegek magassága, a forgalomba hozott csekkek száma tekintetében, — az intézmény rövid múltját nézve, — panaszra okunk nincs. De nem lehetünk megelégedve azon szereppel, mely csekkjeinknek, rendeltetésük teljes mellőzésével, mai csekkforgalmunkban jut. A csekkek jó része nálunk nem fizetéskép adatik, hanem kényelmes nyugtául szolgál, az illető csekkszámla terhére az intézetnél készpénzben felvett összegről. A fizetéskép adott csekkek zöme pedig azonnal készpénzzé váltatik be s vajmi kis részük adatik ugyancsak fizetéskép tovább. Arra pedig, hogy az igy fizetéskép tovább adott csekk elszámolás czéljából kerüljön vissza az intézvényezetthez s igy tulajdonképeni szerepének megfelelően scontratio utján rendeztessék, sajnos, igen kevés példánk van. És ez az, ami csekkforgalmunknak gazdasági életünkben való megfelelő érvényesülését gátolja. A csekk tulajdonképeni rendeltetése nem elég általánosságban ösmert s szerepe nálunk nem eléggé népszerű. Ép ezért terjedésének bárminemű korlátozása a mai viszonyok mellett kellő indokolásra nem találhat. Jóllehet a passiv csekkképességnek pénzintézetekre való megszorítása által ott összpontosítható a tőke, a honnan az a szükségletek kielégítésére legczélszerübben irányitható, de viszont a csekk fejlődésének története által beigazolt tény, hogy a csekkforgalom már önmagától is a pénzintézeteknél, illetve bankároknál összpontosul, mert azokat az előnyöket, melyeket megkíván, másutt, mint bankszerű szervezeteknél fel nem lelheti. Mig tehát a megszorítás által egyrészt a kivánt czélt amúgy sem közelifjük meg, addig ezáltal másrészt gátat emelünk az intézmény más irányban való fejlődésének. Az ily értelmű korlátozás hivei gyakran a biztonsági szempontokat is hozzák fel érvül. E tekintetben azonban ugy a jog, mint a praxis ellenük szól. Törvényjavaslatunk szerint is a csekkbirtokosnak nem az intézvényezettel, hanem előzőjével, illetve a kibocsátóval szemben van visszkereseti joga s igy ha bonitás tekintetében biztonsági szempontokat kiván érvényesíteni, ugy azokat azzal szemben kell kifejezésre juttatnia, kitől ő a csekket fizetés gyanánt kapta, nem pedig a csekk intézvényezettjével, vagyis azzal szemben, kitől ö kárpótlást ugy sem nyerhet. A gyakorlatban pedig alig állhat meg azon felfogás, hogy a fizetésül adott csekk értékes voltát az intézvényezett hitelképessége garantálja. Hisz ily körülmények közt mi sem lenne egyszerűbb, mint a csalási szándékkal tovább adandó csekket nagy pénzintézeteink valamelyikére kiirni s naiv csaló lenne az, ki ily intézet helyett valamely alig ösmert magánbankárra vagy a nem korlátozott passiv csekk-képességre való tekintettel, egy ösmeretlen czégre, vagy egyénre irná ki csekkjét. A csekk értékének alapját mindenkor azon bizalom képezi, melylyel a csekk átadójával szemben viseltetünk. A passiv csekk-képességnek minősítés formájában való korlátozásából önként következik, hogy a törvényes minősítéssel nem bíró intézvényezettre kiirt okmány nem csekk s ilyennek tulajdonosa természetszerűen elesik mindazon jogi előnyöktől, melyek őt egy minősített intézvényezettre szóló csekk birása esetén megilletnék. Minthogy pedig az, hogy az intézvényezett bír e a törvényes minősítéssel, magából a csekkből ki nem tűnhetik, könnyen képzelhető, hogy olt, hol pl. a bank vagy bankár, vagy esetleg más, a törvényszerű kellékekkel nem birna, ily csekkforgalomnak mily nehézségekkel kellene megküzdenie. * Az osztrák javaslat ugyan, mint az előbb idézett 1. szakasz 1. és 2. pontjából kitűnik, könnyen végez e tekintetben, de e minősitésnek