Jogászegyleti szemle, 1948 (2. évfolyam, 1-2. szám)

1948 / 1-2. szám - A kollektív munkaszerződés jogi természete

167 tesebben beszámol az újabb dolgozatok eredményeiről, hiszen a kötet alkotmánytörténeti részében jogászaink tudatában beidegződött megállapítások felülvizsgálásával általában a frissebb eredményeket foglalja össze. Ha azonban az lett volna a mérték, hogy az újabb monográfia-anyag a témájának rendszertani jelentőségétől függetlenül lehető teljes exponálásban részesüljön, az egyébként kívánatos eljárás eltorzította volna az egészet, a tankönyv az újabb kutatásokról ékesen beszélő beszámolóvá zsugorodott volna. Ügy látszik, rendszertani meggondolás szorította a szerzőt szűkebb keretek közé. Ez az ökonomikus szempont volt nyilván irányadó a terjedelemben is : kerek négy és fél száz egyforma betűvel szedett oldal az a terjedelem, amely a jogtanuló ifjúság számára tanulmányi és vizsgacélból megfelelőnek mutatkozott. Ez ugyan kevesebb, különösen, ha a feldolgozott időt nézzük, mint például az 1723-ig terjedő időt csaknem nyolcszáz oldalon feldogozó Timon-féle jogtörténet. Ez azonban egyben a szerző nehézségét fokozta, hiszen ez a korlátozás kényszerű módon szűkszavúvá teszi ott is, mint például a magánjogtörténetben, ahol pedig bővebben lett volna mondanivalója. Bizonyosra veszem, hogy a könyvnek nemsokára megjelenik a második kiadása is. Igen hasznos lenne, ha ennek a terjedelme arányosan megnövelhető volna s így bővebb tér nyílnék a nem alkotmánytörténeti részeknek az eddiginél részletesebb tárgyalására is, amelynek az első kiadásban a kisebb terjedelem szabott határt ; ennek tulajdonítható, hogy a monográfiairodalomban nem járatos olvasó számára a részletek felderítetlennek mutatkoznak. Ugyanide kívánkoznék, legalább apróbetűs szedéssel, mintegy a tovább elmélyülni kívánó jogtanuló számára, de egyben a képzett jogász tájékoztatására is a módszertani bevezetés, amely a jogtörténet jelentőségét, elhelyezkedését a jogtudományok birodalmában megvilágítaná, számot adna a modern jogtörténeti kutatás kívánalmairól, bevezetne a mai hazai és külföldi jogtörténet metodikájába, útmutatást adna a jogtörténeti gondolkodás elmélyítésére, megismertetne a jogtörténet segédtudományaival, SÍD. Mindez annál könnyebben is megvalósítható, hiszen szerző programmadó tanulmánya kitűnően alkalmas volna alapul s ezenfelül újabban is több ilyen irányú dolgozat (pl. Moór a jogtörténelem módszertanáról, Klebelsberg Emlkv., 1925, Illés Emlkv., 1942, Murarik a szláv és magyar jogtörténetről, Bónis az angol alkotmánytörténetírásról, Móra az olasz jogtörténetről, utóbbiak : Századok, 1937, 1940 évf.) jelent meg. Ugyancsak hasznos volna a magyar jogtudománytörténetröl szóló és szerzőnek fent vázolt tudománytörténeti monográfikus munkássága folytán különös nehézségei nem okozó fejezet beiktatása is. Igaz ugyan, hogy a tételesjogi tankönyvek több-kevesebb áttekintést nyújtanak a tantörténetről, mégis a jogtörténet hivatása, hogy neesak egY"eSY jogág, de az egész jogtudománytörténet múltjáról azt az általános magyar jogfejlődéssel kapcsolatba hozva számotadjon. A dolog természeténél fogva ez inkább az újkori rész anyagához kapcsolódik és már ezért is beleilleszthető 6zerző ama programmjába, amely az elhanyagolt újkori rész feldolgozásának kellő teret kíván adni. E fejezetben mód nyílnék a magyar jogtudománynak a szomszédos népek jogtudományára gyakorolt eddig fel sem vetett hatását, azután a külföldön működő magyar eredetű jogászok kérdését is tisztázni, akik közül pl. Damasust tankönyveink a legutóbbi időkig idegen eredetűnek tüntették fel, jóllehet ezt az újabb kutatások, mint arra felhívtam a figyelmet (Századok, 1939, 9—10. sz.) megdöntötték. [A XIII. 6zázad elején Bolognában tanító Damasus tudvalevőleg kiváló jogtudós volt .akinek jelentékeny hatása nemcsak korára, hanem az utána következő időre is kiterjedt. Durantis és John. Andrea („fons et tuba iuris") Boemusnak nevezték öt 6 ez aztán bekerült az irodalom közhelyei közé, noha Diplovatatius még idejében utalt magyar származására, amelyet ma már nemcsak a kéziratok sokkal nagyobb száma, de Dama6usnak egy eredeti munkája, a Summa-nak (1215 és 1218 között) párisi kézirata (Bibi. Nat. 14.609) is támogat] Bizonyos, hogy az ilyen részletek feltárása erősen megnövelné a tanköny terjedelmét és ez már inkább kézikönyvbe kívánkoznék. És itt mindjárt fel kell vetnem a nehézségek tudatában is a magyar jogtörténeti kézikönyv kiadásának (kérdését, amelynek helyszűkével nem kell számolni s amely Eckhart vezetése mellett több szerző közreműködésével rész-