Jogászegyleti szemle, 1948 (2. évfolyam, 1-2. szám)

1948 / 1-2. szám - A kollektív munkaszerződés jogi természete

160 könyvet azzal a meggyőződéssel, hogy hazafias dolgot cselekszem, ha a történeti realitások iránti érzéket a jogásztársadalomban is felkeltem, amint azt eddig is tettem előadásaimban". Jogi tankönyvek különféle okokból szoktak keletkezni. Némelyik túlhamar követi nyomon a tanszék elfoglalását s inkább kényszerű gyakorlati meggondolásokból fakad. Másik hosszú pedagógiai tapasztalat és eredeti feldolgozások tüzében megedzett elmélyülés eredménye. Eckhart tankönyve az utóbbiak sorába tartozik. Csaknem két évtizedes tanári munkája során a délibáb-nézésre hajlamos jogászifjúságot a kritikai szellemmel és valóságszemlélettel átitatott modern jogtörténet nézésmódjára tanította. {És hogy erőfeszítése nem maradt eredmény nélkül, arra nemcsak az utal, hogy az újabb jogtörténész-generáció benne tiszteli mesterét, de méginkább erre mutat a tanítványai tollából megjelent szépszámú publikáció, — egyben cáfolatul a közjogász ajkáról elhangzott jóslásnak, hogy „aligha fog számottevő követője akadni a magyar jogászok közül". Jogtörténetünk vesztesége, hogy az Eckhart-iskola talán éppen legkiválóbb és legtöbb reményre jogosító tagja, a szláv nyevtudású és jeles metodikai felkészültségű Murarik Antal kúriai tanácsjegyző korán elhunyt, másokat me§ a gyakorlati élet ragadott el.) Eckhart a fent már vázolt részletkutatásainak a jogintézmények történetét feltáró, mindig az alkotmánytörténet egészére vonatkozó képet is jelentős mértékben módosító eredménye után látott szintetikus munkájához A jogtudománytörténet újkori alapvetése szintén nevéhez fűződik. A jogforrástörténet körébe vág a XVI század elejéről 6zóló formulás könyv bemutatása (Illés Emlékkönyv, 150. s köv. 1.), valamint programmadó értekezésének nem egy része, mint például a középkori törvényjog és a szokásjog viszonyára vonatkozó fejtegetés. A jogtörténet három ága (instituta, scientia, fonte6) területén bár nem egyenletes érdeklődéssel végzett részletkutatások sorozata tette hivatottá Eckhartot arra, hogy legyőzze azokat a kétségtelenül nem csekély nehézségeket, amelyek <a magyar jogtörténeti tankönyv megírója elé tornyosultak s amelyeknek már a tudata is visszariasztólag hat. 3. Ilyen nehézségek pedig több irányhói forrásoztak. Jogtörténeti tankönyvtől a tanuló azt várja, nogy a jogtörténeti ismereteket a fej.odés rugóinak felvázolásával könynyen áttekinthető rendszerbe foglalja, mindezt csak fő-vonásaiban, utaiásőal azokra a monográfiákra, ahol részletesebb kifejtést és az elmélyedésre alkalmat találhat. Tudvalevő, hogyha valamelyik tudományszakban az általánosan elismert módszer a szerzők nagy számánál alkalmazást nyer, a tankönyvíró anyagával takarékosan bánhat és megelégedhet a hasonló beállítottságú má6 tankönyvekre és monográfiákra hivatkozással. Ez az út azonban jelen esetben nem volt követhető. Nemcsak azért, mert a jogtörténeti tankönyvek erősen elavultak, de a régebbi részletfeldolgozások egy része sem bizonyult megbízhatónak. Eckhart a metódikailag felfogásától távol álló régebbi alkotmányjogtörténeti irodalom iránt nagymértékben tartózkodó, a magyar alkotmánytörténetre pedig külföldi tankönyv a dolog természeténél fogva nem jöhet számba. Mindez annyit jelent, hogy művének alkotmányjogtörténeti részét, amely könyvének 2/3-adát is meghaladja, az új történeti gondolkodásnak megfelelően a korábbi tankönyvekhez viszonyítva merőben új alapokra kellett helyeznie. Némileg másként áll a szorosabb értelemben vett jogtörténeti rész ügye, ahol megbízható feldolgozások inkább álltak rendelkezésére. A jogtörténeti tankönyv számára a nehézségek egyik csoportját jelenti jogtörténetünk már sokszor felhozott és sokáig tartó elmaradottsága. E téren már sok, de az elvégzendő feladatokhoz képest mégsem elég történt és hogy haladásról beszélhetünk, azt nagyrészben éppen Eckhartnak köszönhetjük. A hosszú időn keresztül tartó elmaradás következményei még ma is érezhetők. Joggal hiányolta Eckhart, hogy helyettünk külföldiek nyúltak magyar tárgy feldolgozásához, hogy régi törvényeink szövegkritikai kiadását még máig 6em bírjuk, hogy nagyértékű oklevélmásolat-gyűjtemények, mint pl. Feiérpataky Lászlónak zsigmondkori oklevélmásolat gvüjteménye, vagy Hajnik Imre hagyatéka a Magyar Nemzeti Múzeum kézirattárában található oklevélkivonatokról, még mindig kiadásra várnak. Levéltáraink, nem is seitiük, mennyi kiaknázatlan jogtörténeti anvagot rejtenek magukban. A forráspublikációk a lelkes mult században lendüle-