Jogállam, 1938 (37. évfolyam, 1-10. szám)

1938 / 1-2. szám - A különvélemény az angol itéletben

DR. ZAJTAY IMRE Iával és záradékkal ellátva, mint királyi rendelet jelenik meg, ami az ítéletnek kétségtelenül bizonyos közigazgatási, végrehajtói jelleget kölcsönöz. Miután azonban ennek a bíróságnak a munkájába a korona is szervesen bekapcsolódik és maga az ítélet is végeredményben királyi rendelet alakjában jelenik meg, az angolok szükségesnek tartották, hogy a király elé csakis egy egységes — a többségi — álláspont terjesztessék fel; egy bírói ítélet tartalmazhat különböző indokolásokat és eltérő véleményeket, de egy rendelet, miként egy törvény is, csak egyféle indokolással birhat. A másik magyarázat szerint az „only one judgement is delivered" elv alkalmazása arra vezethető vissza, hogy ez a bíróság a dominiumok és kolóniák legfőbb bírósága, Az angolok nem tartanák célszerűnek azt, hogy a dominiumok és kolóniák nagyrészt primitív kultúrájú lakossága teljes betekintést nyerjen a legfőbb bíróságuk Ítélkezésének részleteibe és észrevegye azt, hogy egy-egy igen lényeges kérdésben a birodalom legfelsőbb lépcsőjén álló bírák sem egyeznek meg egymással és esetleg egy szavazaton múlik a többség kialakulása és az, hogy az esetleg sorsdöntő pert ki nyerje meg. Anglia lakósságának jól esik az ítélet kialakulásának részleteit és a különvélemény teljes szabadságát látnia, mert ebben — és nem ok nélkül — az egyéni szabadságok védelmének egyik faktorát látják, de ez a szemlélet csak emelkedett és politikailag érett gondolkodás mellett alakul ki és ezt nem lehet a dominiumok és kolóniák lakóinál feltételezni. Nézetünk szerint mind a két magyarázat igen sok igazságot tartalmaz és valószínűnek tartjuk, hogy a most tárgyalt bíróság sajátos szervezetének kialakulásánál mind a két szempont szerepet játszott. Fejtegetéseink elején mondottuk, hogy a kontinentális perjogok lényegesen eltérnek az ítélet tekintetében is az angol koncepciótól. Van azonban egy kontinentális bíróság, amely bizonyos fokig az angol rendszer elfogadását jelenti. Ez a hágai „Cour Permanente de Justice Internationale". Az angol koncepció befolyásolta e bíróság statútumának alkotóit, amikor szabályba foglalták, hogy a bíróság tagjainak véleménye egyformán nyilvánosságra hozandó, akkor is, ha az illető bíró véleménye kisebbségi vélemény, vagy akár ha véleményével teljesen egyedül maradt is. A Cour Permanente szervezete tehát bizonyos fokig az angol rendszer első átplántálása a kontinensre. Tekintettel arra, hogy a kontinentális jogászok tekintete mind sűrűbben fordul az angol jogrendszer felé és ugy hazánkban, mint a kontinens egyéb országaiban egyre gyakrabban tapasztalhatjuk, hogy pl. a magánjog legkülönbözőbb vidékein az angol szabályozást állítják de lege ferenda mint követendő példát előtérbe, méltán azt hihetnők, hogy ez az irányzat az eljárásjog terén is megvan és ebből arra kellene következtetnünk, hogy a Cour Permanente eljárása — mint az angol rendszer alkalmazása — a kontinentális jogászok körében osztatlan elismerésre talált. Érdekes ezzel szemben megállapítanunk, hogy a helyzet korántsem áll így. Ami speciálisan a mi kérdésünket illeti, például a francia jogászok tényleg osztatlan elismeréssel tekintenek az angol eljárásra, — akkor, amikor annak Angliában való alkalmazásáról van szó és benne a bírói önállóság és szabadság egyik rendkívül fejlett és magasszinvonalu megvalósulását látják. Nem fűzik azonban ezt az elismerést a Cour Permanente által alkalmazott eljáráshoz. M. Lévy—Ullmann, a párisi egyetem jogi karának tanára és az összehasonlító magánjog európai hirü művelője szerint a hágai bíróság eljárása ellen két súlyos kifogás emelhető :2) 1. a Cour Permanente bírája nemzetközi bíró; habár egy tagállam jelöli és küldi, bíró mégis a Népszövetség által lesz, egy nemzetközi testület az, amelynek bírói jurisdikcióját köszönheti. A nemzetközi bíró — elvileg — bizonyos fokig elszakad saját nemzetétől, aminthogy a nemzetközi bíróságnak a nemzetek fölé kell emelkednie. Megtörténhetik tehát az, hogy a nemzetközi bíró — ha csak bírói meggyőződésére hallgat — kény*) Droit civil comparé, Parii, 1985/37.