Jogállam, 1938 (37. évfolyam, 1-10. szám)

1938 / 3-4. szám - Az orvosi titoktartás

AZ ORVOSI TITOKTARTÁS. 133 ra, minthogy a kérdés szabályozását más úton kíséreljük meg. Ez a más út visszavezet Hippe felfogásához, aki, mint említettem, azt vallja, hogy az orvosi titoktartás lényegében nem más, mint a kulturált és fegyelmezett egyén társadalmi magatartásának tapintatos, és az orvosnál különösképen megkívánt tapintatos formája. Ami azonfelül a titoktartási kötelezettség tartalmához tapadt, az részben elmúlt korok maradványa, részben az erkölcsi és társadalmi parancsok és érdekek révén értéktelennek és károsnak felismert képződmény. A kulturált és fegyelmezett egyén társadalmi magatartásának ilynemű elbírálása azonban kivűlesik a büntetőjogi szabályozás keretein, mert ehhez elegendő és megfelelő mód a fegyelmi szabályozás is, amit a rendtartás 37. §-a az előadottak szerint részben már meg is valósított. Nem én vagyok tehát az első, aki ezt a tervet felveti. Az ellenvélemény részben azon alapszik, hogy a fegyelmi bíráskodás nem nyújt elég garanciát, mert azt maguk az orvosok végeznék el és így a kari elfogultság lényegesen csökkentené annak hatályosságát, részben pedig azon, hogy az orvosi segédszemélyzet nem vonható az orvosi fegyelmi bíráskodás alá és így a jog alkalmazásában egyöntetűség nem jöhetne létre. Ami különösen az utóbbit illeti, erre vonatkozólag utalok arra, amit fentebb a rendtartás új szabályozása kapcsán említettem fel. T. i. arra, hogy épen ezen új szabályozás révén az orvosi személyzet a régi törvény szerint, tehát az orvosokétól eltérő módon felel a titoktartás megszegéséért. A jogalkalmazás egyöntetűsége ennélfogva, akarva, vagy nem akarva, már megszűntnek tekinthető. D emegszüntette ezt az egyöntetűséget az 1927. évi XXXI. t. c. 210 .és 213. §-a is, amely a betegségi és baleseti kötelező biztosítás személyzetét ugyanilyen titkok felfedezése esetén csak kihágásban rendeli bűnösnek kimondani és csupán pénzbüntetéssel sújtja a vétkeseket, — aminek semmiféle logikai és jogi indoka nincs, mert az itt érdekelt személyek a védeni akart érdek szempontjából semmiben sem különböznek az orvosi segédszemélyzettől. Az a kifogás tehát, hogy ha az orvos a titoktartási kötelezettség megszegése miatt csak fegyelmi úton felelne, akadályát képezné mindazok felelősségrevonásának, akik az ő felelősségében osztoznak, elméletileg, de a fennálló jogszabály alapján sem helytálló, — nem is szólván arról, hogy e tekintetben a mai helyzet is egységesítésre és talán jobb szabályozásra szorul. Ami a másik kifogást illeti, nevezetesen azt, hogy a fegyelmi bi- t ráskodástól nem volna kielégítő eredmény várható, ezt egyenesen z'ndignálódással kell visszautasítani. Utalok arra, hogy az ügyvédi fegyelmi bíráskodás milyen nevelő és tisztító eredményeket ért el, menynyire szigorú és napról-napra miképen fejlődik ennek az iránynak a vonalán. Nem tudom és nem is akarom elhinni azt, hogy az orvosi rend, amelynek a hivatása a társadalmi viszonyok és a kultúra fejlődésével párhuzamosan mind nagyobb és nagyobb erkölcsi fegyelmet igényel és önt is az orvosokba, ne volna képes a fegyelmi bíráskodást olyan magas nézőpontból gyakorolni, amely az ő tekintélyét és az erkölcsi és társadalmi parancsok érdekeit is kielégítené. Hiszen a magánjogi felelősséget a szabályozásnak ez a módja sem érintené és így nem szabad az orvosi karról feltételezni azt, hogy a fegyelmi és magánjogi sanctiók két partja között ne találná meg etikai magatartásának biztos és zavartalan medrét. Befejezésül megemlítem, hogy az orvos tanúskodására vonatkozó szabályozások külön ismertetést igényelnek.