Jogállam, 1937 (36. évfolyam, 1-10. szám)

1937 / 9-10. szám - A psychoanalysis és a büntetőjog

404 FELSŐBÍRÓSÁGI SZÉKFOGLALÓK. Munkatervem a lehető legegyszerűbb. Teljesíteni fogom kötelességemet. Hűen és lelkiismeretesen. Most letett hivatali esküm pedig magában foglalja minden ítélőbírónak egységes és örökké változatlan célkitűzését. Félelmet és gyűlöletet félretéve, részrehajlatlanul igazságot fogunk szolgáltatni. Azt pedig, hogy az igazságot osztó ítéletnek ideális szempontból minőnek kell lennie, a budapesti Tabula Regia előtt nekem nem kell vázolnom, mert ennek a magas testületnek minden egyes tagja hivatása magaslatán áll és az Ítélkezés minősége tekintetében az erre leghivatottabb fórum : a magyar királyi Kúria is mindég nagy elismeréssel emlékezik meg a budapesti kir. ítélőtábla döntései felől. Tudja ennek a főbíróságnak minden egyes tagja, hogy az ítélet nem lehet puszta és rideg bírói rendelkezés. Nem lehet parancs, amely a vitás jogot hatalmi szóval dönti el, hanem a szó nemes értelmében vett ítélet az, amikor a bírónak szivét átjárja az előtte levő probléma és emberszerető lelkének minden energiáját belevivén munkájába, ezektől az érzésektől áthatott pszihéjéből robban ki a döntés, mely kérlelhetetlen szigorral sújt az igazi bűnös felé, de megérti a menthető emberi tévedéseket is. Kezünkben a törvénykönyvvel mi nap-nap mellett az élet változatos problémái felett vagyunk hivatottak bírálatot mondani, s végeredményben dönteni embertársaink sorsa felett. Hivatásának gondterhes volta mellett a bíró egyénisége általában komor jelleget ölt. És a külvilág sokszor hajlandó a bírót zordnak és ridegnek tartani, aki érzéstelenül szemléli az alatta morajló hullámok küzdelmét. Ezzel szemben a magyar bíró, ha külsőleg nem is árulja el, együtt örvend és együtt bánkódik az ítélőszéke előtt álló embertársaival. És bár politikával nem foglalkozik, lelkének és szivének minden atomjával együtt sír és együtt remél, együtt szenved és együtt álmodik a sorsverte magyar nemzettel. A honszerelem nem politika. És a honszerelem sajogva és szívbemarkolva ott vibrál minden magyar bíró egyszerű, de komoly, tisztes tárgyaló szobájában. „ Az adminisztráció terén nagy mestereimnek Juhász Andor és Degré Miklós Önagyméltóságaiknak nyomdokain szerelnék haladni, akiknek oldala mellett esztendők hosszú során át azt tanultam, hogy a bírósági főnök a többi munkatárs jogos érdekeinek hivatott ügyvivője, — hogy a hivatalfőnöknek kell az érdekeket felismernie és hogy egyedül ő hivatott arra, hogy a személyi kérdésekben is a kormányhatalom előtt irányító nézetet nyilvánítson. Ugy érzem, hogy megbizatásomnak csak addig van létjogosultsága, amíg az igazságügyi Kormány fedezi előterjesztéseimet, mert a tárgyi és személyi viszonyok megismerése után addig, míg az ítélőtábla elnöke leszek, nekem képezi elsőrendű kötelességemet az, hogy az igazságügyi közszolgálat érdekében kijelöljem a megfelelő helyre a megfelelő embert. De viszont kötelességem az is, hogy állásomnak minden súlyát latbavessem, ha jogos érdek érvényesülése vetődik fel és hogy munkát és fáradságot ne kíméljek, ha bárkinek az őt megillető igény érvényesítése terén segítségére lehetek. Hivatali szobám ajtaja nyitva lesz mindig. S ehhez hasonlóan szememet és szivemet is nyitvatartva állok összes kedves munkatársaimnak bármikor rendelkezésére. Az ügymenet gyorsabbá tétele állandó gondoskodásomat fogja képezni — anélkül természetesen, hogy ez a döntések alaposságát a legcsekélyebb módon is érintené. Az ország jogrendjének biztosítása, a megsértett nemzeti érdekek védelme nagyrészben a bíróságok feladata és kötelessége, s felette kívánatosnak tartom, hogy az intézkedések és esetleges megtorlások ne régmúlt események fölött hangozzanak el, hanem teljes összhangban álljanak a lüktető élet haladásával. Tudom, hogy nagy elődöm irányítása mellett a budapesti kir. ítélőtábla és a területén működő bíróságok kiváló bírái ebben az irányban is megtettek mindent ami emberileg lehető volt, de talán szervezeti módosítások útján lesz ez a kérdés sikerrel továbbfejleszthető.