Jogállam, 1937 (36. évfolyam, 1-10. szám)

1937 / 9-10. szám - A psychoanalysis és a büntetőjog

PSYCHOANALYSIS ÉS BÜNTETŐJOG. 391 tudományos orvosi törekvést pártolandónak, a letartóztasási intézetek kapuit ilyenek számára megnyitandóknak véltem, óva azonban az egyoldalú, akár pl. tisztán anthropologiai mérő, akár kizárólagosan — psychonanalytikai, vagy tisztán pedagógiai — módszerektől s nevezetesen a talált eredményeknek az igazságszolgáltatás gyakorlatában való túlkorai alkalmazásától. Most hogy a kérdés Angyal professzor úr előadásával s a psychoanalitikusok követelményeinek Dukes dr. úr indítványában történt formulázásával újból felvetődött, választ kell adnom orvosi és orvospsychológiai részről arra a kérdésre: Megértek-e tán azóta a psychoanalytikus tanok arra, hogy a büntetőjog az ö értelmükben megreformáltassék ? Ugyanezt a kérdést lehetne feltenni a pedagógiára és általában az alkalmazott psychológia minden féleségére. Ügy vélem minderre nem értek meg. Maga Dukes tagtárs úr elismeri, hogy a már eddigi kriminálpsychológiai „belátások", „további adatgyűjtéssel" támasztandók alá és hogy az ehhez vezető útnak még csak a kezdetén vagyunk. Mégis mint egy követendő példaként utal reá, hogy vannak államok, melyekben ez a haladásos folyamat már megindult s ahol a jogászvilág számára külön psychoanalytikai tanfolyamokat tartanak. Hogyan lehet — kérdezem — psychoanalytikai tanfolyamon megismertetni olyan tant, mely a legtapasztaltabb psychológus, ideg- és elmeorvos, ugyanígy a lelkiproblémákkal gyakorlatilag egyre foglalkozó tanférfiú, a lelkész és bíró számára egyaránt csak akkor válik érthetővé, ha az önmaga teljes analyzisen, mely átlag legalább egy évet eltart, átesett. Nem-e csak konfúziót jelent eszerint a jogászra, vagy bárkire, ha pár heti tanfolyamon hallja e tanokat, melyeknek csak látszólagos megértésére minden intelligens egyén sajátmaga reminiszcenciái alapján hamarosan képesnek érezheti magát, melyek helyes elbírálására azonban psychológiai, psychiatriai, egyúttal anthropologiai szakképzettség és tapasztalat tud csak képesíteni olyat, aki emellett a psychoanalytikai irodalmakat s az azok ellen elhangzott kritikát is eléggé ismeri. 4. Reik-től eltérően Dukes — voltaképen előtte már 1928-ban Ferenczi is — a bűnözők csak egy bizonyos csoportjára nézve tartja érvényesíthetőnek a nem büntetés, hanem lélekelemző gyógymód alapján való megjavítást, ill. meggyógyítást. Sőt Dukes szerint maga Reik is újabb munkájában (1932.) jónak látja visszafordulni előretolt vonalától. Részben a vita folyamában, részben éppen az idevágó irodalomból kiderült tehát, hogy maguk az analytikusok szerint is tehát helyesebbnek mutatkozik előbb még bevárni a tapasztalati anyaggyűjtésnek, a bűnügyi tényállásoknak a közvetett bizonyítás alapjául szolgáló jelenségek findiciumok) nyomán való feltárását, a bűntett indokainak lélektani megértését és tovább felkutatni azon irracionális tényezőket, melyek a vizsgáló és ítélő bíró logikai munkáját nem-tudatosan befolyásolják. Szó, ami szó: Angyal professzor kritikája nagyon is jogos és szükséges volt. Ahogy látjuk, túlontúl kevés a valóban akárcsak a maguk az analytikusok által kellőképen megrostált és az összes eddigi tapasztalatok mérlegére tett anyag ahhoz, hogy a büntetés hiábavaló,