Jogállam, 1937 (36. évfolyam, 1-10. szám)

1937 / 7-8. szám

A MUNKAVISZONY UJABB SZABÁLYAI. 259 zott orvosra, ellenben kiterjed a vállalati és szanatóriumi orvosra, ügyészre, stb. A törvény 2. §-a maga is felsorolja azokat a kivételeket, amelyekre a törvény rendelkezései nem vonatkoznak. Ezek az őstermelési foglalkozások, és az ezekkel összefüggő mellékiparágak, feltéve, hogy leginkább saját nyerstermékeik feldolgozásával és eladásával foglalkoznak; a közszolgálat, végül a közforgalmi közlekedési vállalatok, beleértve a korlátolt közforgalomra berendezett saját használatú vasutakat is. De nem terjed ki a törvény hatálya az 1. §-ban felsorolt munkaadók olyan alkalmazottaira sem, akik vezető állást töltenek be. Itt azonban a törvény ismét kivételt állít fel, azzal a beszúrással: „a 15. §-ban foglaltak kivételével". Ami nyilvánvalóan azt jelenti, hogy a törvény hatálya alól nem kívánta kivonni azokat az ipari alkalmazottakat, akik szakképzettségüknél vagy egyéb körülményeknél fogva a közönséges munkát lényegesen meghaladó fontosságú munkakört töltenek be, és akikre ezért az 1910/1920. M. E. sz. rendeletnek megfelelő rendelkezéseit ki lehet terjeszteni. Ezeket tehát a törvény nem tekintette tulajdonképeni vezető állást betöltőknek, és így a maximális munkaidő, a legkisebb fizetés és a fizetéses szabadság szabályait rájuk is kiterjesztette. Az eredeti javaslatban az említett beszúrás nem volt benn. Ezért a miniszteri indokolás megkísérelte annak meghatározását, hogy mit kell vezető állásnak tekinteni, s arra az eredményre jutott, hogy az 500 pengő fizetést elérő alkalmazottakat a mai viszonyok között mindenesetre vezető állásban levőknek kell tekinteni. De vezető állásban levőnek tekintette azt az ipari üzletvezetőt is, akit a kisiparos özvegye vagy kiskorú gyermeke a törvény kötelező rendelkezése folytán alkalmaz. A bizottság által eszközölt beszúrás azonban ezt a kérdést végleg eldöntötte. IV. A munkaidő. Vállalatainknál szokássá vált, hogy nemcsak sürgős és halasztást nem tűrő kivételes esetekben, hanem rendszeresen túlóráztatták a tisztviselőket és a munkásokat. Ezzel munkaerejüket az egészségre káros módon használták ki, de kihasználták őket úgyis, hogy kevesebb kisfizetésű alkalmazottal több munkát végeztettek, holott normális viszonyok között ennek a munkának elvégzésére több alkalmazott lett volna szükséges. Ennek a helytelen gyakorlatnak az ellensúlyozására a törvény szabályul állította fel a 8 órai munkaidőt azzal, hogy a személyzet valóságos munkaideje a munkaközi szünetek beszámítása nélkül hetenként 48 óránál, a tisztviselőknél pedig heti 44 óránál hosszabb nem lehet. Az érdekelt munkaadói és munkavállalói szervezetek meghallgatása után az illetékes miniszter rendeletben állapítja meg a közérdekből, a gazdasági szempontból, vagy az illető iparág vagy foglalkozás természete mellett szükséges kivételeket. (3. §.) A maximális munkaidő megállapításából kétféle következtetést lehetne levonni. Az egyik az, amit a törvény is levon, 17*