Jogállam, 1936 (35. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 2. szám - Az egyességokmány 19.cikkének magyarázata

82 TÓTH ISTVÁN méltánytalan és igazságtalan, útját állja a nemzetközi béke megvalósulásának, sőt újabb bonyodalmaknak lehet forrása. 6. Egyhangú vagy szótöbbséges hozzájárulás. Az eljárási kérdések között egyedül az vitás, hogy a Szövetség tagjainak egyhangú vagy szótöbbséges hozzájárulása kell a felhívás kibocsátásához. A kérdés helyes megoldását az is megnehezíti, hogy igen gyakran saját államuk érdeke befolyásolja azokat, akik ezzel a kérdéssel foglalkoznak. Az Egyességokmány 5. c.-nek 1. bek. szerint: „Hacsak a jelen Egyességokmány vagy a jelen Szerződés rendelkezései kifejezetten másként nem intézkednek, a Közgyűlésnek vagy a Tanácsnak bármely ülésén a határozatokat az ülésen képviselt szövetségi tagok egyhangú hozzájárulásával kell hozni." Ez a cikk végeredményben az állami szuverénitás védelmét célozza. Ha ugyanis a Közgyűlés határozataihoz elegendő volna a szótöbbség, ez megadná a többségnek a lehetőséget, hogy akaratát a kisebbségre kényszerítse. A szótöbbség vagy egyhangúság kérdése ehez képest azon fordul meg, hogy a Közgyűlés felhívását határozatnak, vagy csak egyszerű kívánalomnak kell minősítenünk. A felhívás csak egyszerű kívánalom, melynek a tagok tetszés szerint engedelmeskednek, vagy ellenszegülnek. Ha valami kötelezettségről szó lehet, az legfeljebb csak az, hogy a tagállamoknak erkölcsi kötelessége a nemzetközi béke és biztonság érdekében ennek a felhívásnak eleget tenni. Ennek megtagadása azonban nem jogsértés és az illető államra nézve semmiféle joghátránnyal nem jár. Ha pedig a felhívásnak nincs kötelező ereje, vagyis semmiféle tekintetben sem kötelezi a Szövetség tagjait, akkor nem is lehet határozat, csak egyszerű kívánalom, melynek megszavazására a szótöbbség teljesen elegendő. Egyhangú hozzájárúlás mellett egyébként az a visszás helyzet is előállhatna, hogy az érdekelt felek maguk hajlandónak mutatkozván a felülvizsgálásra, azt egy harmadik állam meghiúsíthatja. Ez jelent beavatkozást az államok szuverénitásába és ez gátolja a nemzetközi béke megvalósulását. Maguk az érdekelt felek nem rendelkezhetnek szavazati joggal, mert saját ügyében senki sem lehet bíró. Végül még azt kell megvizsgálnunk, vonatkozik-e a 19. c. a békeszerződésekre ? Sokan ugyanis minden megokolás nélkül ki akarják zárni a békeszerződéseket a revízió lehetőségéből. Az ilyen magyarázat minden jogi alapot nélkülöz és ellentmond az igazságosság követelményeinek. Mert miért ne vonatkoznék a 19. c. a békeszerződésekre? Hiszen csak annyit kíván, hogy valamely szerződés alkalmazhatatlanná váljék, vagy valamely nemzetközi állapot a világbékét veszélyeztesse, de nem állít fel kategóriákat, helyesebben nem tesz különbséget szerződés és szerződés között aszerint, hogy erre vonatkozik, de arra már nem. Akik a békeszerződések revízióját minden áron megakadályozni igyekeznek, a pacta sunt servanda elvére hivatkoznak. Kétségtelen, hogy a szerződést tiszteletben kell tartani, — mégpedig mindkét félnek — de meddig? Örökre semmi esetre sem, hiszen a történelem megmutatta, hogy nincs örökéletű szerződés, tehát joggal kérdik : „Örök természetű szerződés nagyobb lehetetlenség, mint az, hogy az állam örökéletű ; képtelenség, amely ellen tiltakozik a dolgok és változások természete, amelyek szükségszerűen következnek a nemzetek történelmében " (Bouffall id. m.) Az idők folyamán minden békeszerződés módosult, átalakult vagy éppen megszűnt. Ha tehát a változás törvénye a békeszerződésekre is vonatkozik, nem felel-e meg inkább a nemzetközi béke és biztonság eszméjének a legális, békés, mint az erőszakos, idő által kikényszerítőit revízió?