Jogállam, 1936 (35. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 7. szám - Dr. Rácz György: Az analógia alkalmazásának problémája a büntetőjogban

284 IRODALOM. Dr. Rácz György: Az analógia alkalmazásának problémája a büntetőjogban. Budapest, 1936. Attila nyomda Rt. kiadása. Rácz György könyve kétségkívül nagy nyeresége büntetőjogi irodalmunknak. Az iró elméleti és gyakorlati szempontból egyaránt nagy fontosságú, eddig ki nem aknázott tárgyat választott és azt kifogástalan tudományos alapossággal, a kérdés minden szálának végiggombolyításával, az irodalmi anyag egészséges értékelésével, áttekinthető és szilárd szerkezetű műben dolgozta fel. Természetesen jóval kevesebb érv kell a bűncselekményt konstituáló analogiatilalom konzerválásához annak, aki a XIX. századbeli büntetőjogi kodifikáció alapelveit nem változó politikai rendszerek függvényeinek, hanem évszázados szellemi fejlődés eredményeinek és a továbbfejlődés alapjainak tekinti. A szerző könyvén ellenben az a mély meggyőződés vonul át, hogy a mai, liberálisnak vagy individuálisztikusnak nevezett büntetőjogot spiritualisztikus elveken nyugvó univerzalisztikus büntetőjognak kell felváltani. Ennél fogva a szerző minden érvet felkutat, amely lehetővé teszi ennek az elszigetelt értéknek a jogi élet feltételezett új világába való átmentését. A szerző tudományos biztonsággal fejtegeti a büntetőjog és a magánjog jogalkalmazási módszerének elvi különbségét abból a célból, hogy a büntetőjog kivételes jellegéből vezesse le az analógia felhasználásának kizártságát. Ezeket a fejtegetéseit azonban csak az nem érti félre, aki állandóan szem előtt tartja, hogy csak az analógia útján való új tényálladék-megállapítás tilalmáról van szó. így azzal a tétellel szemben, hogy a büntetőjog azért kivételes jog, mert az emberi cselekmények azon szűk, korlátozott körét szabályozza, mely kivételesen nem megengedett, hanem tilos és büntetendő (14. old.) szembe lehet állítani, hogy az egységes jogellenesség elvéből folyóan minden jogágban: a magánjogban és a közjogban egyaránt külön kell kijelölni a jogellenesség határait, ha szükséges az analógia felhasználásával. A jogellenesség, mint a büntethetőség egyik feltételének kérdésében, tehát a büntetőjog esetleg az analógia segítségével szerzett joganyagon épít. A büntetőbíró törvénypótló jogkörét sem lehet olyan feltétlenül kirekeszteni, mint azt a mű a 16. oldalon teszi. E tekintetben elég rámutatni arra a munkára, amellyel a bírói gyakorlat a Btk-nek általános részét számtalan, nagyfontosságú jogszabály megteremtésével kiegészítette. A Btk. ugyanis, mint az köztudomású, sok fontos elvi és gyakorlati kérdés elé érkezve, elhallgat és minden továbbit a tudományra és a gyakorlatra bíz. A gonddal és szemléltetően bemutatott történelmi fejlődésből meggyőződhetünk, hogy a „nulla poena sine lege" elv maga s egyúttal annak szinte dogmává emelése aránylag új vívmány és együtt született a nagy modern, fejlett technikájú, szabályozási egyeduralomra törekvő törvénykönyvekkel. Nézetem szerint azonban az elvet inkább a hagyomány és a communis opinio, mint a törvény szószerinti szövege táplálja. A Btk. 1. §-ából ki lehet ugyan olvasni a szokásjognak, a rendeletnek és minden más jogforrásnak bűntett vagy vétség alakítására való képtelenségét. De ki van-e zárva az analógia, ha annak kiinduló pontja éppen a törvény ? Ezért Exner felfogását (lásd a mű 32. oldalán) nem is találom olyan könnyen elvetendőnek. A magyar Btk. alkalmazása körül a szerző hangsúlyozza Kúriánk szigorú ragaszkodását az analógia tilalomhoz (33. old.). De vájjon nem kétségtelen analógiával történt-e a táviró büntetőjogi védelmére vonatkozó szabályok átvitele a távbeszélőre. Igaz, hogy a tényállás igen hasonló, de mégsem azonos és a törvénynek nyilvánvalónak vett rációja nem más, mint a „törvényes alapeszme" — az analógia szokott kiinduló pontja (1. Büntető Jog Tára. LXXV1I. 45. Dombóváry megbeszélésével és Zsebkönyvem. 125.)