Jogállam, 1936 (35. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 6. szám - De iudiciariis. II

DE 1UDICIARIIS. 203 hogy embertársait nem puszta erejével, hanem furfangos, fondorlatos csalárd eljárással befonja és kifossza. — Erre az állat nem képes; Arany szerint a vérengző vadállat „nem bánt senkit aztán, ha csillapult éhe". A gazdasági élet rablójának éhsége csillapíthatatlan; ha az értelmes embert elfogja a fosztogatás szenvedélye, eszét embertársai megkárosítására használja. — Aki pedig szellemi képességeit egész életében csak jóra, nemesre használta, hova jutott? Megtudhatta, hogy sem a lét kezdetéről, sem a végéről nincs és nem is lehet tudomásunk és ami közbeesik, ott is a lét számos tüneménye ismeretlen előttünk. A teremtés vágyának szikrájával lelkében egy eleven sejt teremtésének képessége is hiányzik az emberből. — Ennek a fölismerése a tragikum. Meg annak a meglátása, hogy mennyi alantos, önző tulajdonság akadályozza, homályosítja el azt a pici isteni szikrát, hogy valamikép nagyobb lángra ne kaphasson. Lásd, hogy kiemelkedtél az állati sorból, de ezer elszakíthatatlan lánc köt ehhez az eredethez ma is. Azt mondják anatómusaink, hogy az emberi szervezet belsőleg leginkább a disznó szerveihez hasonló. Ezt a hasonlóságot az ember haláláig le nem vetheti. Ezzel startol, hozzávéve azt a kis szikrát, amelynek terméseredménye, vagyis az egyes ember agyában felgyülemlett szellemi kincsek, egész életének fáradságosan és küzdelmesen összegyűjtött tudása, — az ember halálával elpusztulnak s a legnagyobb tudós fia újra kezdheti a tanulást, nem ott, ahol apja elhagyta, hanem az abc-nél. — A nagy sas Napóleon fia kis sasfiók marad; Bismarck vaskancellár fián, Herberten, az epigon modern fogalmát értik és Petőfi Zoltán elkallódik, hogy a fák ne nőhessenek az égig. — A fölfelé törő és a lehúzó erők küzdelmében annyi ereje is alig marad az emberiségnek, hogy a jó tulajdonságok ellen ösztönösen ki-kitörő destruktív erőt a legfejlettebb kultúra közepette leküzdhesse. Sajnálatra méltó a kifosztott, de szomorú látvány a fosztogató „homo sapiens" is, aki istenadta szellemi képességeivel magát az Istenséghez emelkedés helyett tudatosan az állat színvonala alá süllyeszti. — Mindezt végiggondolva megértjük a „tragikus állat" értelmét. Művészünk sok keserű igazságot vágott embertársai szemébe. Bírálata mégis túlkeménynek látszik és elég, ha elvéti az arányokat, hogy a való groteszk figurává váljék. Talán az az állati eredet már nem is áll olyan túlközel hozzánk és talán az a kis lobogó lángocska nem is olyan pici és mint örökéletű lángolás, fejlődésre is képes! Ha pedig így van, akkor már az embernek nincs oka szégyenkezni az állatok előtt s a java emberiség szellemi képességeit nem használja méltatlanul.