Jogállam, 1936 (35. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 3-4. szám - A relativitás elve és a jogfejlődés

A RELATIVITÁS ELVE ÉS A JOGFEJLŐDÉS. 133 korban hódol egy világfelfogásnak, mely énjét áthatja s a külső viselkedése irányítójává válik. A vallások alapításukkor koruk kozmogóniai és filozófia világfelfogását tükröztetik vissza s metafizikai magyarázatot adnak a világ alkotásáról, mivoltáról, az ember földi és földöntúli rendeltetéséről. A jogalkotóknak és a jogszolgáltatóknak is mindig meg volt ez a világképük, ha nem is mindig vallási, akkor filozófiai. Természetes is, mert filozófiát tanultak s úgy a fizikai, mint a transcendentális világ mindenkoron tárgya volt a gondolkodás világának. Philolaos, Aristarchos, Platón már határozott világnézetet állítottak fel a mindenségroi, benne a nap, a föld, a csillagok helyzetéről, a mindenség mozgató erőiről. A római jog uralma idején a Ptoíomaios féle rendszer volt az általánosan elfogadott világnézet, mely szerint a földet egy lapos síknak képzelték, mit körülvettek az óceánok s a földrészek (Európa, Ázsia, Afrika) határai, a mesés Ophir, Scythia, India mistikus ködéiben merültek el. A rómaiak meghódították az egész ismert világot s a fönti határokat a római impérium koronázta. Ezeken belül foglalt helyet, pacifikált és uralkodott a római jog és ahol ez még nem volt érvényben, ott a Caesaroknak, proconsuloknak, propraetoroknak a jog által alig korlátozott büszke hatalma kormányzott, szelídítve a filozófus főtisztviselők tapintata által. Ennek az akkori időben szükséges egocentrikus, geocentrikus és imperialista világnézetnek felelt meg a jog kiszolgáltatása, a kormányzás is. A középkorban már változott a helyzet. A kereszténység melynek alakulására kihatással voltak a római intézmények, kiterjesztette hatalmát az egész világra. A világfelfogás még erősebben geocentrikus, sőt theocentrikus lett. Ellenben az Én, az individuum, jobban beleolvadt a közösségbe. Isten a világ ura, kormányzója, aki a világ felett az Egyház által uralkodik. Mindenki függ Istentől és Isten földi hatalmasságaitól, a pápától, a királyoktól a hübéruraktól. A teokratikus hierarchia, ahol kellett, átvilágiasodott, tagozta az embereket különböző rendekbe, különböző sorsokba. Mindenki az égre nézett — a földiekkel nem törődött, az örökös harcban gyűjtötte, vagy elvesztette existenciája alapját képező ingó vagyonát, vagy kincseit, avagy ha reménye volt rá, megalapozta hatalmát, egészen megfelelően annak a kozmológiai világképnek, mely a világ központjává tette a földet s rang szerint osztotta be a bolygókat, csiliagokat, amelyeknek mozgása, együttállása határozta meg — az akkori astrológikus liirszerint — az emberek sorsát s vetítette az isteni akaratot. A szkoiasticizmus végével megint változott a helyzet. Amerikát felfedezték, az emberek rájöttek arra, hogy csakugyan igaz a görög bölcselők (pld. Anaximander) által hangoztatott az a megállapítás, hogy a föld egy mérhetetlen nagyságú gömb. A renaissance hatása folytán, mely az elfeledett görög és latin kultúra kincseit újból átvitte az emberiség köztudatába, már Kopernikus (1473—1543) nyiltan mert írni arról, hogy földünk is csak része a naprendszernek s csak olyan bolygó, mint az akkor ismert 5 bolygó (Merkúr, Vénus, Mars, Jupiter, Saturnus). S a geocentrikus világnézet teljes elvetésével tudományos tényként kialakult az új kozmológia, melyet Galilei (1564-1Ö42), Keppler (1571—1630), Newton (1642— 1727) megállapításai véglegesítettek. Ez az új kozmogónia ugy látszott, hogy végleges világfelfogásra vezetett. Ennek a még ma sem elavúlt világfelfogásnak a főbb tételei a következők: A mindenség határtalan, végtelen és örök, tele van örökké mozgó naprendszerekkel, látható és láthatatlan csillagokkal, mindezeket a végtelen világokat örök törvényszerűség (a gravitáció) tartja egyensúlyban. Az égi testek meghatározott pályán, meghatározott tömeggel, kiszámított távolságokban keringenek. A tér végtelen, az idő folyamatos és örök s mindkettő mérhető, részekre osztható. A lény az aether rezgése, a fényforrásból fakad, honnan megszakítás nélkül tör a végtelenbe. A dolgok és élőlények atomokból és molekulákból tevődnek össze, halnak és bomlanak, — örök adottságok szerint. Determinisztikusán, a legszorosabb causalitásban áll a mindenség minden része egymással. Az euklideszi geometria tapasztalatokon felépített