Jogállam, 1935 (34. évfolyam, 1-10. szám)

1935 / 3. szám - A perorvoslatok túltengése büntetőbírósági eljárásunkban

A PERORVOSLATOK TÚLTENGÉSE 9\) megállapításait fokzottan alátámasztják az azóta közzétett kimutatások. Lord Hewartnak, Anglia Chief Justice Lordjának 1927. évben kiadott jelenítése szerint ugyanis a legsúlyosabb bűncselekmények felett különböző ítélkező esküdtbíróságok ítéletei ellen csak 7%-ban nyujtotak be felebbezést. Ez az arányszám azóta tovább csökkent. Home Office legújabb kimutatása szerint ily ügyekben egy esztendőben összesen 674 esetben kérte vádlott a perorvoslat megengedését, ami 6%-nak felel meg. Ebből is azonban összesen 132 perorvoslat volt a felsőbíróság elé terjeszthető, amelyek közül azonban 93 eredményesnek bizonyult. Még feltűnőbb a használt perorvoslatok csekély száma a Summary Jurisdiction hatáskörében elintézett ügyekben, ahol 558.000 elítélt közül 289-nek az ügye került felebbezés folytán felülvizsgálat alá. A felebbezések itt 50%-ban eredményesek voltak. A tárgyilagosság érdekében azonban reá kell mutatnom arra is, hogy a perorvoslatoknak ez az alacsony száma nem csupán annak a következménye, hogy a bírói döntés az elítéltekben ily túlnyomószámban mindenkor teljes megnyugvást keltett. Nem lehet figyelmen kívül hagyni ugyanis azt sem, hogy az angol bírónak elítélés esetében is módjában áll többféle oly intézkedést tenni, amely a bűnösség kimondásának sokszor végzetes következményeit az elítélt felől elhárítja. így jellemző, hogy a legsúlyosabb bűncselekmények miatt elítéltekkel szemben is 25%-ban alkalmazzák a mi jogunkban is ismeretes próbára bocsájtást, amely az elítélt számára a bűnperből származó minden hátrányos következményt elkerülhetővé teszi. Másrészt pedig a perorvoslatnak használatát részben a törvény, részben a bíróságok is — most nem részletezhető jogelvek folytán — a végsőkig megszorítják, amely korlátozásokat fokozzák még ügykezelési és technikai rendelkezések is. Végül és nem utolsó sorban a felebbezéssel járó jelentékeny költség, a jogi képviselők díjai tartják vissza az elítéltet a perorvoslat előterjesztésétől. A mi szemszögünkből nézve az ily szabályozása a perorvoslatoknak ideálisnak távolról sem tekinthető. Nem éri el ez azon mértéket, amely a kontinentális jogfelfogás szerint a bírói ítélkezésben megnyilvánulható tévedésekkel szemben való védekezés érdekében megszabandó. Nem ok nélkül hozzák szóba ismételten az angol parlamentben: gvűléseken és emlékiratokban azt, hogy a fellebbezés lehetőségének kiterjesztése az igazságszolgáltatás biztonságának immár halaszthatatlan követelménye a jelenlegi jogállapotokkal szemben.' De tekintsünk el ezektől a kivételes viszonyoktól — L C. Mulins in Quest ol Justice, London. 1930. Solicitor: English lustice. London, 1932. Howard: Criminal Iustice in England, 1931.