Jogállam, 1933 (32. évfolyam, 1-10. szám)

1933 / 10. szám - A magyar kiadatási jogirodalom legújabb fejlődése

A MAGYAR KIADATÁSI JOGIRODALOM 399 XXX. t. c), amelyet a szerző a háború folytán hatályukat vesztett szerződések között sorol fel, a helyes értelmezés szerint ezidőszerint is hatályban áll, mivel Uruguay kötársasággal mi nem állottunk hadi állapotban. Hogy ezt a szerződést még sem lehet alkalmaznunk, annak az a magyarázata, hogy ez a délamerikai köztársaság az európai semleges állámok álláspontjától eltérőleg az osztrák-magyar monarchia két tagállama közötti kapcsolat felbomlását a szerződés hatályát megszüntető oknak tekintette, azt vitatva, hogy a mai Magyarország nem azonos nemzetközi jogi személy azzal, amellyel ő szerződött. A Nagybritánniával 1873. december 3-án kötött és az 1874. óvi II. t. c-be iktatott kiadatási szerződés és az 1901. évi június hó 26-án kelt és az 1902. XVIII. t. c. be iktattott pótnyilatkozattal kapcsolatban a szerző megemlíti, hogy a szerződés és a nyilatkozat az 1911. évi augusztus 26-án 4877/1911. M. E. s^ámú rendelet (lg. Közi. XX. évf. 283. 1.) szerint kiterjed a brit védnökség alatt álló területekre is. Ezzel kapcsolatban a teljesség kedvéért meg lehetett volna említeni, hogy a m. kir. minisztériumnak 1990/1930. számú M. E. rendelete szerint a brit. kormány kijelentette, hogy az említett egyezményt és az ahhoz tartozó pótnyilatkozatot a 4877'1911. M. E. számú rendeletben felsorolt afrikai területeken kívül a következő területekre is alkalmazni kívánja: Palesztina, Transjordania kivételével, Kamerun-nak a brit védnökség alá tartozó része, Togolandnak a brit védnökség alatt álló része; Tanganyika területe, Üj-Guinea, Nyugat Samoa, Dél-Nyugat Afrika, Nauru területe (1930. évi Rendeletek Tára 377. lap), valamint arról, hogy a brit kormánynak 1932. évben kelt pótlólagos közlése szerint az egyezmény és a pótnyilatkozat hatálya Transjordániára is kiterjed. A fentemlített területek kormányzására ugyanis a Nemzetek Szövetségétől Nagy-Britannia kapott mandátumot. A kiadatásnak a büntetőfelelősségre vonáshoz való viszonyát tárgyalván, a szerző megemlíti, hogy amióta Grotius kimondotta az „aut punire, aut dedere" princípiumot, azóta a nemzetközi büntetőjog egyik alapelvévé vált, hogy a kultúrállamok a külföldön elkövetett nagyobbsúlyú bűncselekményekkel szemben nem viselkedihetnek közönyösen, hanem kötelességük a területükre menekült bűntettest vagy kiadni vagy megbüntetni. Hogy mikor bünteti meg és mikor adja ki a bűntettest, azt az állam a saját belátása szerint dönti el. Ezek a megállapítások, amennyiben a jogfejlődés általános irányelveit és a tudomány által felállított követelményeket kívánják kijelölni, nagyjában véve helyesek. Tévedések elkerülése végett le kell azonban szögeznünk, hogy az „aut punire, aut dedere" elvet teljes merevségében eddig egyetlen állam tételes törvényhozása sem sanctionálta. Az kétségtelen, hogy az államok egy része egyenesen azért szánta rá magát a saját honosai által külföldön elkövetett bűncselekmények üldözésére, mivel azok kiadatásától vonakodott és így otthoni felelősségrevonás hiányában a saját hazájukba visszatért honosok legsúlyosabb bűncselekményei absolut büntetlenséget élveztek volna. A külföldiek által külföldön elkövetett bűncselekmények üldözésétől azonban már legtöbb állam elzárkózik. Ha már most az ilyen állam a területére menekült külföldi honos kiadását megtagadja, nincsen olyan nemzetközi jogszabály, amellyel őt a bűntettes megbüntetésére lehetne szorítani. Az aut dedere, aut punire elve talán legtökéletesebben megvalósul a magyar btk. 9. §-ában és az osztrák btk. 40. §-ában, azonban ezekben az esetekben sem kötelező formában. A magyar btk. 9. §-ának alkalmazása keretében is az igazságügyminiszter elhatározásától függ, hogy a megtagadott kiadatást helyettesítse-e a belföldi bűnvádi eljárás útján való felelősségrevonás. Az általános részben igen találóak a szerzőnek azok a fejtegetései, amelyek a kiadatás és a kiutasítás viszonyát állítják egvmással szembe. Itt értelemzavaró sajtóhiba folytán csak az az egy mondat kifogásolható, amely szerint „a kiutasítás célja nem a belföldi, hanem az idegen állam igazságszolgáltatási érdekeinek előmozdítása". A szerző előző fejtegetéseiből nyilvánvaló, hogy ez a megállapítás nem a kiutasításra, hanem a kiadatásra