Jogállam, 1933 (32. évfolyam, 1-10. szám)

1933 / 4-6. szám - A fegyelmi bírósági ítéletek kötelező ereje a munkaügyi perben

A MAGYAR JOGÁSZEGYLET ANKÉTJA. 233 szólva éppen az érdemes ügyvédeket későbbi pályájuk folyamán érő miniszteriális kirendelésekről, legfelsőbb kitüntetésekről és elismerésekről. Ezeknek az előrebocsátott megjegyzéseknek nem az a céljuk, hogy azokkal propagandát keltsek a numerus clausus mellett, amelyért lelkesedni nem, de amellyel, mint esetleges szükséges rosszal minden hangulatkeltés nélkül tárgyilagosan kell foglalkozni. Az idegenkedésnek tulajdonképpeni oka — úgy vélem — nem is az eddig elmondottakban keresendő, mint inkább abban az aggodalomban: alakítható-e olyan szerv, amelyre a kiegészítés kérdését megnyugvással rá lehet bízni, megnyugvással abban az irányban, hogy a felvételnél nem politikai, világnézeti, felekezeti, vagy más hasonló szempontok játszanak majd szerepet, hanem kizárólag az értelmi és erkölcsi arravalóság, amely a mai rendszer mellett éppen nincs biztosítva. Igazán szomorú volna, ha ilyen szervet Magyarországon megalkotni nem lehetne. Hogy csak egy biztató példára mutassak rá: köztudomású, hogy az ügyvédi fegyelmi jog területén a Kúria Ügyvédi Tanácsa a legnagyobb megnyugvással látja el rokontermészetű hivatását. A legkomolyabb ellenvetés a numerus clausus ellen az, hogy ez a rendszer bizonyos kegyetlenséggel és kíméletlenséggel akkor eresztené le a sorompót az ügyvédjelölt előtt, amikor 8—10 évi tanulás, fáradság és költekezés után végre megszerezte azt a kvalifikációt, amellyel eddigelé a szabad írodanyitási jog volt egybekapcsolva. Ez a kíméletlenség is enyhül és csaknem látszólagosnak tűnik fel akkor, ha meggondoljuk, hogy a sorompón túl nem a boldog megélhetésnek az ígéretföldje vár a jelöltre, hanem csak a közös nyomorban való részesedésnek és a nyomor fokozásának a lehetősége. S ha már most eljutottunk idáig, akkor rá kell eszmélnünk arra, hogy az ügyvédi numerus clausus kérdése nem is elszigetelt ügyvédi szervezeti kérdés, hanem a kínosan vonagló trianoni magyar értelmiség megélhetési problémájának egyik integer darabja. Alaposan megoldani ezt a végzetes társadalmi bajt csakis abban az esetben lehetne, ha a beati possidentes-eket, tehát úgy a szabad keresti forrással biró, mint az állásban levő tagjait a magyar intelligenciának megszállaná az önzetlenségnek valóságos mámora és önként jelentkeznének készeknek intézményesen megosztani a maguk keresetét, jövedelmét a künnrekedt magyar értelmiség tagjaival. Erre azonban — fájdalom — számítani alig lehet. Mint a 33-as bizottság tagja és egyik elnöke, különösen kezdetben százszámra kaptam magánszemélyektől kibontakozási javaslatokat, elgondolásokat, tervezgetéseket, amelyek között voltak kivételesen megszívlelésre érdemesek is, közös jellemvonásuk mégis az volt: hogy mindenki más valakinek a zsebéből óhajtotta a hazát menteni. Indokoltnak látszik az a felfogás, hogyha már szükség van arra a sorompóra, úgy ne az ügyvédképzés végső szakaszára, hanem annak legkezdetére, az egyetemek kapujába állítsuk fel azt, és az elkövetkező években igazán a minimumra, a mai létszámnak egy töredékére szállítsuk le az egyetemekre és főiskolákra felvehető fiatalság számát, Ilyen gyökeres rendszabály az ügyvédi túltengés kérdését is orvosolhatná. A többi palliativ eszköztől, aminő a bifurkáció, az előkészítőszolgálat meghosszabbítása, a tanulmányi és vizsgarend megszigorítása stb. — őszintén szólva — valami nagy eredményt nem várok. Ami különösen a tanulmányi és vizsgarend megszigorítását illeti, ezeket a kívánalmakat évtizedek óta eredménytelenül hangoztatjuk. Természetellenes dolog is a tanártól azt kívánni, hogy ambícióját fakultásának, intézetének, iskolájának elnéptelenítésébe helyezze. Nem alantos anyagi okok állják ennek az útját, hanem az a tapasztalat, hogy minden tudósnak és pedagógusnak legfőbb vágya az, hogy minél szélesebb körben hintse el tudásának kincseit. Valóságos hipokrízis a mai állapot, amikor a'tanulmányi szabadság és más szabadságjogok nevében évenkint ezrével engedjük a fiatalságot az egyetemekre azért, hogy amikor azután nagy küzdelemmel elvégezték az egyetemi tanfolyamot, odadobjuk őket a gyakorati életnek szorosan elzárt kapui elé. Bizonyos enyhülést várnék a minősítési törvény módosításától. Gyakran halljuk, hogy diplomás fiatalemberek, jogtudorok, mérnökök, orvosok stb. Az egyedüli ügyvédség volt a kivétel, ahol a kitűnő ember kiválhatott és megJogállam. XXXII. évf. 4-6. füzet. 16