Jogállam, 1931 (30. évfolyam, 1-10. szám)

1931 / 9-10. szám - A halál mint büntetés

A HALÁL MINT BÜNTETÉS. 391 egyedülüdvözítőnek és örök érvényűnek hiszik, már sokszor okozott nagy bajokat az emberi társadalomnak. Talán közelebb jutunk az általános emberi boldogulás közös céljához, ha világszemléleti küzdelmeinkből kikapcsoljuk mind azt, amit még a bölcs lángeszével sem lehet fölérni és az emberi megítélés lehetőségeinek a körén belül maradunk. A halálbüntetés örökös problémája társadalmi és gazdasági válságok idején szükségszerűen vetődik napirendre, mert ilyenkor intézményes korlátok elégtelensége folytán az egyoldalú és szélsőséges álláspontok ragadják birtokukba a küzdőteret, ahol a higgadt megfontolás és szenvedélymentes cselekvés számára nem igen marad hely. Az egyoldalú és szélsőséges álláspontok érvényesülésének főképpen az a magyarázata, hogy a halálbüntetés hívei és ellenzői között időtlen idők óta folyó vitákban még a vaskos tévedések kiküszöböléséig sem jutottunk el. Az abolició híveire újabb időkben a francia szellemesség mérte a legnagyobb csapást azzal az ellenállhatatlanúl tetszetős ötlettel, hogy a halálbüntetés eltörlését a gyilkos uraknak kellene elkezdeniük. A szellemesség elleplezi a fölületességet és éppen ebből származik az a könnyedség, amellyel leginkább lehet a tömegeket meghódítani, a tömegek nélkül pedig világszemléleti harc meg nem vívható. A mögött a tréfás párhuzam mögött, amelyet a francia szellemesség a törvényhozás és a gyilkos urak között fölállít, sajnálatos komolyság is rejlik, amely a kérdés megítélését kártékonyán befolyásolja és végzetes tévedésekhez vezet. A duhajság szótárában elég szépen hangzik az, hogy «ha te úgy, én is úgy», de az igazságszolgáltatás elvei között talán még sincs illő helyen. Az az álláspont, amely a büntetőigazságszolgáltatás céljait és a gonosztevők cselekedeteit egyenlő erkölcsi és szellemi mértékkel méri, a nappali világosságot sehogysem bírja ki. Legkevésbbé valláserkölcsi szempontból igazolható az a megkülönböztetés, amely szerint a «ne ölj» parancsa csak a magánembert kötelezi, ellenben a közhatalom letéteményesei az isteni törvénynek fölötte állanak. Mindezek a vitapontok nem illenek ugyan bele egészen a tudományos tárgyalás anyagának és módszerének a körébe, de megvilágításuk még sem mellőzhető, mert döntő befolyásuk van a büntetőigazságszolgáltatás irányának a kialakulására. A halálbüntetés hívei és ellenzői egyformán vallják azt az alapelvet, amely szerint a társadalom boldogulása az emberi élet-