Jogállam, 1926 (25. évfolyam, 1-10. szám)

1926 / 8-9. szám

A KÉNYSZERFELSZÁMOLÁS BEVEZETÉSÉNEK KÉRDÉSE. 4I5 csődöket tekintetbe véve, a csődeljárások költségei — a hitelezők képviseletével felmerült költségek számbavétele nélkül — pontosan 40-szeresét tették annak, ami a hitelezők között felosztatott, akkor azt hiszem nem szorul további igazolásra az az egyébként köztudomású tétel, hogy a csődtörvény teljes csődöt mondott. Ha azt keressük, hogy ez a körülmény mennyiben leli magában a csődtörvényben magyarázatát, akkor azt nézetem szerint azzal az egyetlen megállapítással magyarázhatjuk, hogy a fizetésképtelen adós gyenge vagyoni alapzata nem bírja el azt a súlyos és költséges jogi felépítményt, amelyet a csődtörvény reá helyez. Ha ez a diagnózis helyes, akkor ebből az következik, hogy akkor, amikor a követelés behajtásának egyéni módja helyébe annak az a kollektív formája lép, amelyet csődeljárásnak nevezünk, le kell egyszerűsítenünk a formalitásokat a nélkülözhetetlen jogi biztosítékok legkisebb mértékére és meg kell engednünk a helyes kommerciális szempontok érvényesülését. Amíg ez nem történik meg, addig a csődtörvény ugyan alkalmas arra, amit sem a hitelezők érdeke, sem a közérdek nem kíván, t. i. az adós gazdasági existenciájának lerombolására, de nem alkalmas arra. hogy a követelés behajtásának komoly eszköze gyanánt jöjjön tekintetbe. Amíg ez meg nem történik, addig a csődeljárás olyan fegyver, amely nyomban a hitelező ellen fordul, amikor azt használni kívánja. Minthogy pedig a helyes kereskedelmi elvek érvényesüléséről leginkább a kereskedői fizetésképtelenségek eseteinél lehet szó, ennélfogva akkor, amikor az OHE vezetősége felkért, hogy javaslatokat dolgozzak ki arra nézve, hogy mikép tartom a kényszerfelszámolás intézményét megvalósíthatónak, az új intézmény alkalmazási körét kizárólag bejegyzett kereskedők fizetésképtelenségi eseteire véltem szorítandónak. Abban a formában, amelyben javaslataim az intézmény megvalósítását célozzák, bizonyos átmenetet jelentenek a csőd-