Jogállam, 1924 (23. évfolyam, 1-10. szám)

1924 / 9-10. szám

420 Df STAUD LAJOS hetetlen hittel és bizalommai, hogy az igazság, ez a nagy és eleven valóság elvégre is legyőz minden akadályt, a helytele­nül értékelt formákon áttörve győzelmet arat. Ez az eszmény vezetett annak belátására, hogy ne védje a jogot s főleg ne bíráskodjék, aki a jogesetet és az abban rejlő igazságot lelké­nek egész erejével nem éli át. Ennek átélése nélkül ú. i. nem fogja a jog minden megnyilvánulását az igazság éltető árama át­járni! ez esetben azonban lehet valakinek tengernyi tudása, ismer­heti a kódexek minden betűjét, mégsem fogja megérteni a tör­vénynek azt a hivatását, hogy a törvény mást nem akarhat, mint az anyagi igazság megvalósulását! Ide, ehhez az átéléshez kell koncentrálni a léleknek min­den erejét. Erre azonban csak az lesz képes, aki át van hatva, hiszi, tudja, érzi, hogy vannak örök értékek, örök és ellen­mondást nem tűrő igazságok és hogy van örök Bíró is! Nem fántómok ezek és nem is délibábok, hanem nagy és élő reali­tások, amelyektől függünk, amelyektől el nem szakadhatunk s amelyekbe lelkünk teljes erejével kell belekapcsolódnunk! Ha valahol, úgy a jog világában kell minden értékelésünket az er­kölcsi rend primátusára és az örök Bíróra alapítani! A jog­életnek ez legyen az alaptónusa, de záró akkordja is. Enélkül nem lesz benne összhang, nem lesz: béke s nem lesz: kibékülés. Mondhatjuk mindezt ideálizmusnak is! Tudom azt is, hogy nagyon sokan lemosolyogják, lekicsinylik ezt az orientációt. Ezt senkitől nem veszem rossznéven. De igenis sajnálom az illető­ket, mert nem ismerik fel, hogy az ideálizmusra csak épp oly szüksége van mindenkinek, akár az örömre. Öröm nélkül sötét a lelkünk, ideálizmus nélkül pedig erőtlen és úgy az ellen­állásra, mint fellendülésre, előhaladásra képtelen. Akinek esz­ményei nincsenek s aki ezekért küzdeni nem tud, az lemondott az élet legnagyobb örömeiről, az elítélte önmagát, annak iga­zában nincs lelki élete sem. Igazi élet csak az eszményekben,

Next

/
Oldalképek
Tartalom