Jogállam, 1907 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1907 / 4. szám - A norvég és svéd államkapcsolat revisiói. 1. [r.]

SZÁSZ ZSOMBOR Tudniillik, minthogy a király valamelyik államtól távol kell, hogy legyen, annak az államnak a kormánya, a melyet elhagyott, két részre oszlik és egyik része követi a királyt a társállamba. De minthogy a király rendesen Svédországban lakott s Norvégiában az első évtizedekben éveken át nem volt s később is alig egy-két hetet töltött Krisztiániában, e rendelkezésnek praktikus jelentősége csak Norvégiára nézve volt. A norvég államtanács állandóan két részre oszlott: Stockholmban a király mellett volt az egyik államminiszter és az államtanácsnak két, évenkint változó tagja, kik a királylyal a norvég kormányzati ügyeket a Krisztiániában székelő «tulajdonképeni norvég kormány» direktívái és határozatai szerint intézik; Krisztiániában volt a tulajdonképeni kormány, az államtanács úgynevezett norvég része, mely áll az államminiszterből, a ki a kormány feje s a Svédországba rendelt két államtanácsoson kívül a kormány többi tagjából. Később, hogy vasút és telegráf folytán, Krisztiánia és Stockholm között elenyészett a távolság, a kormány e szétszakításának semmi értelme sem volt s a Svédországban székelő miniszterek állása normális körülmények között üres dignitássá devalválódott mint norvég követség, vagy király személve körüli minisztérium; fontos kérdések esetében pedig csak akadály, közjogi anomália volt. Teljesen kiestek a norvég hatalmi ágak hatásköréből a külügyek. Mint fentebb emiitettem, a májusi alkotmány 3 3. §-a a külügyeket egyik miniszter hatáskörébe utalta. E szakaszt a novemberi törvény egyszerűen kihagyta. Mikor 1814 nyarán Krisztián Frederik átnézte az alaptörvényt, hogy az unió esetén minő változtatásokat kell tenni rajta, törülte e szakaszt, azzal az indokolással, hogy mivel «Norvégia politikai viszonya idegen hatalmakhoz ugyanaz kell, hogy legyen, mint Svédországé», tehát külügyigazgatása is egységes kell, hogy legyen s a két államot közös követek képviseljék. E fölfogást az okozta, hogy a század elején a külügyek intézését a király személyes jogának tartották, melyet saját minisztere által gyakorol s melyre az államok