Jogállam, 1905 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1905 / 1. szám - A magyar állam fennmaradásának és alkotmányos szabadságának okai [könyvismertetés]

66 IRODALOM. hívták küzdelmükben, b. Eötvös József és b. Kemény Zsigmond, a történeti regény formáját választották. Napló, emlékirat van bőven, de nemzetünk régi korszakaink fejtegetése a hivatásos historikusokra maradt. Igaz, hogy ezek, különösen Szalay László és Horváth Mihály, koruk törekvéseit lehetőleg belevitték históriai tanulmányaikba is. A politika és a történetírás annyira egy csapáson haladt, hogy a politikus bátran bízhatta tendentiáinak kifejtését a historikusra. Ez a helyzet még a kiegyezést követő lustrumokban sem változott. Salamon Ferencz, Thaly Kálmán müveiben sem választható el a historikum a politikumtól. Oak midőn a viszonyok megál'apodtak és kitűnt, hogy 1848 és a mi azóta történt, csakugyan uj korszakot jelöl a nemzet életében, történt ebben változás. Most már objektív lehetett a történetírás. Számon vehette nemcsak azt, mi a nemzeti fejlődés egyes szakait összeköti, hanem azt is, mi elválasztja őket. Ha pedig tárgyilagosan nézi a multat a maga egészében, világos, hogy vele egy pártot sem elégíthet ki, mert világos, hogy minden párt szükségkép egyoldalú és ezt az egyo'dalu igazolását keresi a történetben is. Abban a történetben, mely az egész nemzeté. így történt, mi közismeretü, hogy épen e sorok Írójának II. József koráról irt munkája adott alkalmat Grünwald Bélának arra, hogy a «régi Magyarországról)), a XVIII. századról, elmondja a maga nézeteit. Az egyik egyoldalúság aztán maga után vonta a másikat. Mocsáry Lajos védelmére kelt a Grünwaldtól megtámadott «régi magyar nemesneks. Midőn aztán a feldolgozott anyag egyre növekedett és egész történetünk tere hozzáférhető lőn, Beöthy Ákos hozzáfogott nagy munkája megalkotásához, majd gr. Andrássy Gyula is a maga szempontjai szerint választotta ki az anyagot szép feladatának megoldásához. Mikép nézi a historizáló politikus a magunkféle hangyák munkáját, azt teljes naivitással kifejezte egyszer Mocsáry Lajos, irván, hogy a historikus «adja a bőrt, melyből mi készítünk csizmát.* Csakugyan nemcsak a módszer más, hanem a feladat is. Nekünk ezer meg ezer adatot kell összehordanunk, sok kétesből megállapítani az igazat, sok ellenmondásból kihüvelyezni a jellemzőt, sok apróságból kiszemelni a lényegest. Nem csuda, ha e gazdagság közepett, a történeti emlékek közvetlen hatása alatt, gyakran a fától nem látjuk az erdőt, a részlettől az általánosat. Az eszmei tartalom igaz megállapításához mindig csak a nagy historikus emelkedik. A po'itikust ellenben nem bántja a skepsis, készen kapja a termést, kiválasztja belőle azt, mi legtöbbször eleve megállapított elveihez illik ; a többit bízvást elvetheti. A fő az, hogy meg legyen a «csizma» is és lehetőleg fényes legyen. Viszont azonban, ha megvan benne a hozzá való képesség, eszméit szabadon, tisztán fejezheti ki : az a reflexió, mely nálunk csak fáradságos, nehéz munka eredménye lehet, nála mint isteni szikra nyilvánul. Nem tudom mikép gondolkoznak a politikusok, de én összes ha-