Iparjogi szemle, 1931 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1931 / 6-7. szám - Védjegy-licencia

IPARJOGI SZEMLE YYU évfolyam yv/v,• Jahrgang HAVI FOLYÓIRAT MONATSSCHRIFT GEWERBERECHTLICHE 6-7.szAM RUNDSCHAU AZ IPARJOGVÉDELMI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE IIHRIVTIIÍTUNG: DR BÁNYÁSZ JENŐ és DR FAZEKAS OSZKÁR Tagsági járulékként Ifi Jáhrlicher Bezugspreis IU P Kiadja: az Iparjogvédelmi Egyesület Herausgegeben von: Vérein für Gewerblichen Rechtschutz, Budapest V., Alkotmány ucca 8. Védjegy^icencia Irta: dr. MESZLÉNY ARTÚR egyetemi tanár, ügyvéd Mind több és több oldalról kezdik ki a védjegyjognak azt a klasszikus elvét, hogy a védjegy a vállalat tartozéka és csak azzal együtt ruházható át. Az ipar modern fejlődése épúgy, mint az újabb jogfejlődés szűknek érzi ezeket a korlátokat és eszközök után kutat, amelyekkel azokat tágítani, sőt széttörni lehessen. A Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara már az 1926-ban adott szakvéleményében megütötte ezt az új akkordot (47.532/1926. sz., Iparjogi Szemle XXII. évfolyam 2. sz. 7. lap). E szakvéleményben kifejti a kamara, hogy «a kereskedelmi forgalomban lehetnek esetek, amidőn a védjegytulajdonos megegyezésszerűleg a saját, közforgalomban már ismert (jól bevezetett) és keresett védjegyeinek használatát másoknak megengedi. Semmi akadálya annak, hogy a védjegytulajdonos védjegyének használatát egy bizonyos meghatározott állam területére, egy vállalat javára át ne engedhesse. Az ily engedély adása esetében azonban az engedélyes javára kizárólag a felek között létrejött, szerződésben lefektetett és részletesen körülírt védjegyhasználati jogok állhatnak elő. A konkrét esetben alperes a felperesi védjegyes vállalatot nem szereizte meg, hanem az ezidőszerint is változatlanul a felperes tulajdonát képezi, miért is a felek között létrejött szerződés tartalmától függetlenül, a fennálló védjegytörvényeink alapján alperes javára a felperesi védjegylajtsromozásból kifolyólag védjegyjog nem származtatható.) Még közelebbről foglalkozik a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara választott bírósága a felvetett kérdéssel egy legutóbb hozott ítéletében, amelyet az Iparjogi Szemle f. évi 2. száma egész terjedelmében közöl, miért is mellőzhetem itt annak újabb ismertetését. Az ítélet alapjául a következő tényállás szolgált: K. és H. brüxi lakosok, akik a háború kitörése előtt évekkel Brüxben «R. és T.» cég alatt közkereseti társaságot tartottak üzemben, 1914. június havában Budapest székhellyel részvénytársaságot alapítottak, amely mind itt, mind pedig Brüxben «Rico stb. rt., azelőtt R. és T.» cég alatt bejegyeztetett. A társaság célja és üzletköre ugyanaz maradt. Többek között az összes belajstromozott védjegyek is a R. T.-ra ruháztattak át. Az átruházás célja az volt, hogy a vállalat közüzemek részére való szállításoknál mint hazai magyar cég léphessen fel. A választott bíróság a szerződést akként értelmezte, hogy a védjegyeket csupán Magyarország területére kihatólag kell átruházottaknak tekinteni. Minthogy a brüxi cég a «Rico» védjegyet és elnevezést Magyarországon továbbra is használta, a budapesti rt. ellene keresetet indított annak abbanhagyása iránt, hogy a «Rico» megjelölést akár védjegyként, akár áruk megjelöléseként használja. A választott bíróság a keresetnek helyt adott s kiemelte, hogy az átruházó szerződésben nem licencia megadását, hanem magának a védjegyjognak részleges átruházását látja akkor, ha a - használat megengedése az üzlet átruházása nélkül történik. Belebocsátkozott annak a kérdésnek a taglalásába is, vájjon a védjegy csupán a vállalatot, vagy az árut is hivatott-e individualizálni. Kiemeli, hogy a pusztán obligatórius hatályú használati engedélynek a fenti törvényi rendelkezések mellett már általánosságban elismeri ér \ i n.vőssége, úgy a kereskedelem, mint az ipar modern fejlődésének komoly szükséglete mindenütt felkeltette azonban azt a törekvést, hogy a védjegyjogi szabályozás fenti alapelvei az újabb korigényeknek megfelelő tartalommal egészíttessenek ki. A védjegy természete az üzlet és a védjegy szigorú egységének fentebb ismertetett felfogását semmivel sem indokolja. Hiszen a védjegyek nagy része — amint arra méltán hivatkoznak — már nem felel meg többé annak a régi meghatározásnak, hogy a védjegy egy meghatározott vállalalra utal. A védjegyek ma már árucikkeket jelölnek meg, főkép azok jóságának garanciái és csak annyiban van értékük, amennyiben ez a jóhírnevük fenn is tartatik. Annak az ellenvetésnek sincsen súlya, hogy a védjegy puszta átruházásának elismerése a vevőközönség megtévesztésére nyitna szabad utat; mert ilyen megtévesztés veszélye az üzlet tényleges egyidejű átruházása esetén sem kisebb akkor, amidőn a jogutód idevonatkozó tilalom hiányában a vállalat összes viszonyait alapjaiban azonnal megváltoztathatja. És a közönség megtévesztése bekövetkezik a védjegy átruházása nélkül is mindenkor, amikor a védjegybirtokos a védjegy jogtalan használata ellen a fellépést — amire nem kényszeríthető — elmulasztja, a védjegybitorlást tűri. Az üres védjegyátruházás tilalmának könnyű megkerülhetése, a forgalmi élet igénye és a védjegyes vállalatok megszűnése esetén veszendőbe menő védjegyértékek megmentésének jelentős gazdasági érdeke vezette hazai védjegyforgalmunkat is olyan fejlődéshez, amelynél a védjegy átruházása — amint védjegyhatóságaink megállapították — rendszerint a vállalattól függetlenül, csupán látszólagos üzletátruházás kapcsán bonyolíttatik le. És habár e fejlődés folyamán a licencia dologi hatályának hirdetéséhez, sőt a kereskedelmi árucikkek és ipari termékek védjegyeinek a vállalattól való teljes függetlensége komoly vitatásához is elérkeztünk, nem merült fel e perben szüksége annak, hogy a választott bíróság ezeknek a még több oldalról kifogásolt jogelveknek elfogadása tekintetében állást foglaljon. Az idevonatkozó nemzetközi jogi felfogásban csaknem általánosságra jutott a védjegynek egy ország területére korlátolt részleges átruházása érvényességének elismerése, ha olyan vállalat, amely több országban telepedett meg, egy bizonyos országban létesített fiókjait ruházza át jogutódjára. A területileg ugyan elkülönített, de egy ország területén mint egységes fogyasztó területre terjedő védjegy megengedett átruházásával szemben ugyanis a terület fogyasztóközönségének megtévesztése — hacsak a jogutód a védjegyet nem tiltott (pl. a Tvt.dje ütköző) módon használja —, már alig vitatható. A választott bíróság az 1890 : II. tc. 9. § rendelkezéseinek értelmével lényegében összhangzó ehhez a felfogáshoz csatlakozva nem látta akadályát annak, hogy a területileg ekként korlátolt védjegyátruházás jofri hatálya a szerződő felek szándékának és akaratának megfelelően elismertessek. Egy harmadik, nagyérdekű megnyilatkozás a felvetett kérdésben a kereskedelemügyi miniszter részéről történt legutóbb egy védjegytör-lési perben (316/1931, sz.), ahol a tényállás rövid foglalata a következő: Egy nagy német gyár, a Wellner-féle alpakka evőeszközgyár, 75 évi' hoz forgalomba alpakka-evőeszközöket, amelyeken védjegyként egy elefánt látható. Magyarországon ennek a tryárnak egy bejegyzett kereskedő személyében vezérügynöksége volt, amely egyéb áruk mellett ilyen evőeszközöket is árusított. Egy másik, szintén már 50 éve fennálló osztrák gyár, az M. Herczka-féle acél-evőeszközgyár, az ő lényegesen olcsóbb, pléhből készült evőeszközeit az összetévesztésig hasonló elefánt-védjeggyel hozta forgalomba B védjegyét 1916-ban Bécsben be is lajstromoztatta. Az Ausztria és Magyarország között fennállott viszonynál fogva ez a védjegy Magyarországon is hatályos volt a monarchiának 1919-ben történt széthullásáig. Ekkor a két állam kormánya rendeletet bocsátott ki. amelyben felhívta a másik állam ama vállalkozóit, akik a régi védjegyelsőbbségre igényt tartanak, hogy ezt az 1924. év végéig jelentsék be. Az osztrák gyár ezt a bejelentést elmulasztotta, mire a Wellner-gyár magyar képviselője az elefánt védjegyet a maga javára bejegyeztette, megemlítvén, hogy ezt a Wellner-gyár megbízásából teszi. Utóbb az osztrák gyár is meg-