Iparjogi szemle, 1928 (22. évfolyam, 1-11. szám)

1928 / 11. szám - A verseny szabadsága és tisztessége [1. r.]

XXII. évi. — 11. szám TT T^V nr ^^""A TT Budapest, 1928 dec. hó Megjelenik minden hó l-én. mint a .MAGYAR GYÁRIPAR" ~~ "~" ™" ~~—" "** f " "~" ..IPARJOGVÉDELMI EGYESÜLHT" tagja rendes melléklete _ . ^^^^^ ^^^^^^ ^ ^^^^^^ tagsági járulékul kapják IPARJOGI J«ry SZEMLE Az eszmei javak, az üzleti tisztesség, szabadalmi-, védjegy-, minta-, szerzői-, név- és cégjog oltalmát szolgáló folyóirat AZ „IPARJOGVÉDELMI EGYESÜLET" KÖZLÖNYE SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : BUDAPEST V I, PODMANICZKY UCCA 49 TELEFON : AUT. 264-03, 123-18 Szerkesztik: DR BÁNYÁSZ JENŐ és DR FAZEKAS OSZKÁR A verseny szabadsága és tisztessége írta és az Iparjogvédelmi Egyesület 1928 december 7-iki közgyűlésén előadta: Dr. MESZLÉNY ARTÚR A modern államszocializmus korok és államok szerint különböző intenzitással nyúl bele a forgalom szabadságába és veti azt alá különböző korlátoknak avégből, hogy majd ezt, majd amazt a közérdeket oltalmazza, majd ezt, majd amazt a közcélt mozdítsa elő. A legmesszebb megy talán — és ezért nem érdektelen reá egy pillantást vetni — ezen a téren az ausztráliai Cominonwealth, amelynek 1908—1910-ből való Australian Industries Preservation Ací-jei ehelyütt már azért is figyelemre méltók, mert éppen a tisztességtelen verseny fogalmával operálnak oly irányban és kiterjedésben, hogy joggal nevezte ezt az államot Manes „Das Land der sozialen Wunder"-nek, a szociális csodák országának. E törvények büntető cselekménynek deklarálják, ha valaki a tisztességbe ütköző módon valamely oly iparvállalat megsemmisítésére vagy károsítására tör, amely az ausztráliai államszövetségre nézve jelentőséggel bír, akár a termelők, akár a munkások, akár a fogyasztók érdekei szempontjából. S ha kérdjük, mit tekintenek e törvények tisztességtelen versenynek, úgy azt a választ nyerjük, hogy az nem a mi felfogásunknak megfelelő tisztességtelen versenyben áll, hanem magában foglal minden oly cselekvőséget, amely oda vezet, hogy az ausztráliai ipar ne tudjon a munkásainak megfelelő bért juttatni, vagy amely dezorganizálja az ipart, vagy azt eredményezi, hogy a munkásokat el kell bocsátani. Kivétel csak abban az esetben van, ha az oltalmat igénylő iparág1 nincs up to date módon felszerelve, mert ellenesetben a rendelkezés az ipar haladásának és fejlődésének állana útjában. Ugyanilyennek minősül aztán másodsorban — és a mi fogadalmainknak már inkább megfelelően — az oly ténykedés, amelynek eredménye az, hogy az illető árucikk gyártását be kell szüntetni, vagy a piacról visszavonni, vagy veszteséggel árusítani. Ehhez képest kifejezett tilalom alá esik minden oly megegyezés, amely a másik felet arra kötelezi, hogy kizárólag valakivel lépjen üzleti összeköttetésbe, vagy kiköti, hogy meghatározott személlyel ne kössön ügyletet, úgyszintén az oly megegyezés, amely ilyenféle magatartás ellenében bizonyos kedvezményt biztosít („hűségrabatt"), sőt tilalom alá esik az is, ha valaki egy másikkal üzleti összeköttetésbe lépni azért vonakodik, vagy azért szab neki kedvezőtlenebb feltételeket, mert az outsiderrel kötött ' ügyletet. S szigorú rendelkezéseket tartalmaznak e törvények abban az irányban is, hogy a bevitelt betilthassák, ha az a veszély fenyeget, hogy az a belföldi ipart háttérbe szorítja, különösen, ha az árukat oly áron szerezték be, amely lényegesen alatta marad a belföldi előállítási költségeknek, vagy ha az árut oly áron adja az importőr, hogy azon nem keresi meg a tisztességes üzleti hasznot. Az érintett rendelkezéseket átvette Újzéland is 1910 november 21-iki törvényében. Ha a mi államrendünk nem is megy el odáig, mint az említett és egyébként a modern kultúra élén haladó közületek, azért mindenkinek látnia kell, aki látni akar, hogy magunk is mértföldes csizmával haladunk az államszocializmus teljes kifejlődése felé. Nem is jószántunkból: nem tehetnénk másként, még ha akarnánk is. Csak egy-egy vezérszóval jelzem ennek a fejlődésnek a jogrendbeli kilométerköveit: ipartörvénynovella, numerus clausus, mérnöki kamara, autonóm vámtarifa, törvény a tisztesség-felen versenyről. Hozzájárul a másik oldalról egy sor gazdasági ténylegesség: a nemzetközi kartellek térhódítása, a bennünket körülvevő államok ipari elzárkózása, a belföldi iparok túldimenzionáltságából folyó védekezéssel kapcsolatos jelenségek, minők a racionalizálásra irányuló törekvés, a koncentrációs tendencia, amelyek a maguk részéről is fokozzák a kartellképzésre való hajlamot és annak útjait egyengetik. Azt mondtam: nem tehetnénk egyebet, ha akarnánk is. Ahelyett, hogy ezt a tételemet közgazdasági argumentumokkal bizonyítgatnám, hadd példázzam meg — szabadon Anatole Francé után j— egy mesefélével. Képzeljünk el egy egérfogót, amelyben egymás hegyin-hátán nyüzsög a sok egér — azaz: soknak ugyan nem sok, sőt ugyancsak kevés, de ennek a csöpp helynek a liliput-mértékével mérve, mégis csak túlsók. Mint minden jóravaló egérfogóba: bemászni lehet, de kijutni belőle nem. Áramlik is bele északról és délről, keletről és nyugatról — ahonnan kergetik őket az egérfogó felé — a sok egér, úgyhogy már alig férnek. A falat szalonna, amely amúgyis jó magasan van feltűzve, úgyhogy csak alapos ágaskodással lehet belőle elcsípni egy mákszemnyit, hogyan legyen elég valamennyinek eleségül? Mikor már most a fogóba alig fért a sok egér, az a néhány tapasztalt és legöregebb egér látta, hogy itt mindjárt ragadozóvá válik az egyébként jámbor rágcsáló és egymást fogja mind felfalni, ha valamiféle rendet nem teremtenek, összeültek hát és hosszas tanácskozás, meghányás-vetés után két bölcs és terjedelmes kódexet alkottak. Egyrészt megalkották a szalonnafogi/asztási rendtartást, s egyben a legmarkosabb egereket odaállították a szalonna védelmére: aki hívatlan a közelébe mer menni, vagy a neki kiutalt rációnál csak egy porszemnyivel is többet csíp, halál fia. Hogy ez a rendtartás sem tökéletes és hogy aki éppen módját ejthette, a maga számára a szigorú igazságnál valamivel vaskosabb porciót biztosított: ki tudna ezen csodálkozni, vagy megbotránkozni? A szalonnafogyasztási rendtartást pedig másrészt kiegészíti és támogatja az azzal egyidejűleg életbelépett futhározási rendtartás, amelynek hivatása meggátolni, hogy egymást fellökve, elgázolva, egymás bordáit betörve nyüzsögjenek a befogott egerek, s amely ezért meghatározza a futkározás irányát, sebességét és a megelőzés módját és feltételeit. Amíg a szalonnából tart, most megvannak szegények valahogy, s talán akad egy jótévő kéz, aki megújítja a készletet, ha fogytán lesz. Ha nem: csak a jó Isten tudja, mi fog történni! Szabadság? Szép volna, gyönyörű volna, álom volna! De a szabadság yég»ö határa az egérfogó dróthálója, s ami ezen belül van, azt alaposan megnyirbálják a rendtartások. Ám ha ezek nem volnának: már rég felfalták volna egymást. Nos hát: a verseny szabadsága nálunk és ma csak annyi, amennyit az egérfogó és annak rendje megenged, s ezért amikor azt látjuk, hogy ugyanaz az államrend hirdeti ítéleteiben és jury véleményeiben a verseny szabadságának szentségét és sérthetetlenségét, amely maga e szabadságból csak egy satnya csökevényt hagy meg: ne hányjuk ezt a szemére, ne vádoljuk diktatúrával és rendőrállam-allürökkel, hanem lássuk be csendes rezignációval, hogy az individualizmus korszakának számunkra belátható időkre vége, nem azért, mert az talán helytelen vagy rossz volt, hanem azért, mert a ma gazdasági feladatai túlnőttek az egyes egyén gazdasági erején és teljesítőképességén s mert tehát azok megoldása, sőt egyszerűen a mai gazdasági rend fennmaradása az erőknek szigorúbb és hathatósabb összefogását követeli meg, ami egyértelmű a nagyobb szubordinációval, az egyénnek a közfegyelemmel szemben való háttérbeszorításával, ha kell: feláldozásával és megsemmisítésével is. Gazdaságilag, sajnos, perpetuálódott a háború; mindannyian be vagyunk sorozva és frontszolgálatot teljesítünk. Az az önellentmondás, amely egyfelől a versenyszabadság sérthetetlenségének jelszava, másfelől pedig annak mind mélyebbre nyúló korlátozása között jogalkotásunkban jelentkezik, nyíltan felszínre vetődik akkor, ha az államnak állást