Gazdasági jog, 1944 (5. évfolyam, 1-8. szám)

1944 / 1. szám - Kötelező ingyenes jogi tanácsadás a cégbíróságoknál

32 1871. évi VIII. tc. 21. §-ára (régi fegyelmi törvény) és különösen az évtizedek során e törvényhely alapján kialakult gazdag fegyelmi gyakorlatra, amely a legszigorúbban eltiltja bíráknak és hivatalnokoknak, hogy akár a laikus közönséggel, akár ügyvédekkel jogi álláspontukat bármilyen irányban közöljék és ezzel nevezetteket bármilyen irányban befolyásolják. Az új fegyelmi törvény (A kir. ítélőbírák és ügyészek fegyelmi felelőssége: 1936. évi III. tc.) megszünteti a fegyelmi esetek felsorolását, de az 5. § általános megállapításai alapján változatlanul hatályosnak tekinti a fegyelmi gyakorlat a bírák és ügyészek jogi tanácsadásának szigorú tilalmát. Ugyancsak ennek a cikknek a keretében kell megemlékeznem az ügyvédi hivatás körébe tartozó konkrét feladatokról, amelyek kizárólagosnak minősülnek — büntetőjogi védelemben részesülnek — s ahova tartoznak a jogi ügyekben, tehát cégügyekben adandó jogi vélemények (konzultációs praxis). Azok az ügyvédek, akik specialistái a kereskedelmi nem peres eljárásnak, igen szomorú látvánnyal találkoznak a cégbíróság folyosóin. Tapasztalják, hogy jómódú kereskedőklienseik helyesebbnek tartják a hivatásos ügyvéd helyett az illetékes és eljáró bíróhoz fordulni cégügyekben jogi tanácsért, mert amint arra a felhívott cégügyi útmutatóban a szerző bírák igen helyesen rámutatnak, a kliensek a bíráknál ingyenes jogi tanácsot kapnak és amellett biztosan jó tanácsot, hiszen ügyüket az illető bíró fogja elintézni, tehát nem fog rossz tanácsot adni. Rizikó- és költségmentes biztos elintézés! íme, a cégügyekben így állunk a konzultációs ügyvédi prakszissal. Mi lehetett a rendeletalkotó indoka a felhívott és általam e cikk keretében taglalt rendelkezés kibocsátásánál és mi vezette a törvényszéki elnököket arra az intézkedésre, amelynek következtében a cégbírák — legfőbb fegyelmi törvényük és az annak alapján kialakult biztos erkölcsi alapokon álló fegyelmi gyakorlatuk világos intenciói ellenére — kénytelenek ingyenes jogi tanácsokat adni a jómódú kereskedő-társadalomnak ? Erre a kérdésre képtelen vagyok érdemleges választ adni, de igen könnyű éppen a Magyar Törvénytárból a magyar törvényhozó ellentétes akaratára rámutatni. A magyar törvényhozás a kereskedőt teljes mértékben „nagykorúnak" tekinti és minősíti, aki olyan értelmi és erkölcsi fokon áll, hogy a törvényhozó fokozottabb védelmére igényt nem tarthat. Ennek az állításomnak igazolására elegendő utalnom magára a Kereskedelmi Törvényre, de különösen klasszikus példa az 1932. évi VI. tc. az uzsoratörvény, amelynek 11. §-a kifejezetten kiveszi a törvény által nyújtott magánjogi és büntetőjogi védelem alól a bejegyzett kereskedőt. Természetesen szociális szempontokat még kevésbbé tudok a rendelet védelmében felhozni, annál