Gazdasági jog, 1943 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1943 / 3. szám - Az új aranyrendelet

162 elég sok vita volt akörül, hogy valamely aranytárgy mikor minősül „törtarany"-nak. Megkönnyítette a tájékozódást a Nemzeti Bánknak erre vonatkozó, az Aranybizottsággal külön átiratban közölt, továbbá a büntető bíróságok részere adott szakvéleményeiben elfoglalt álláspontja.) A most közzétett 1270/1943. M. E. számú rendelet (az alábbiakban R.) viszont — a fentebb említett rendeletekben az „arany"-ra vonatkozólag hozott rendelkezések érintetlenül hagyásával — éppen az aranytárgyak forgalmát és előállítását szabályozza. Az aranytárgy fogalmának a meghatározásánál a fémjelzési törvény (1936: IV. tc.) definícióját ismétli meg a R. Eszerint aranytárgynak kell tekinteni a színaranyból vagy aranynak és más fémnek olyan ötvözetéből készült tárgyat (ékszert, műtárgyat és használati tárgyat), amelynek anyagában 250 ezredrészt meghaladó arany van. Az olyan tárgynak, amelynek az anyagában éppen 250 ezredrész az arany, hatkarátos tárgy a neve; a R. a hatkarátos tárgyakra ugyanolyan rendelkezéseket tartalmaz, mint az aranytárgyakra (éppen ezért az alábbiakban a hatkarátos tárgyakat külön nem is említjük). Nem említi a R. azokat a tárgyakat, amelyekben 250 ezredrésznél kevesebb arany van. Ennek oka az, hogy ilyen tárgyat a fém jelzési törvényben foglalt tilalom folytán nem is szabad előállítani, tehát ezeknek a forgalmát szabályozni nem kellett. Bejelentési kötelességet csak azoknak az iparosoknak (kereskedőknek) a részére állapít meg a R., akik aranynak vagy aranytárgyaknak előállításával, feldolgozásával vagy forgalombahozatalával foglalkoznak. Ez a bejelentési kötelesség az aranytárgyakon kívül kiterjed az iparosok (kereskedők) tulajdonában vagy birtokában lévő ,,arany"-ra (színarany, aranyötvözetek stb.) is, amelyet már a 2360/1935. M. E. sz. rendelet alapján be kellett jelenteni (éspedig akkor mindenkinek). Habár a magánosokat bejelentési kötelesség nem terheli, ellenkező rendelkezés híján az iparosoknak és kereskedőknek a tulajdonukban vagy birtokukban lévő minden aranyat és aranytárgyat be kell jelenteniük, tehát azt is, amelyet nem eladásra, feldolgozásra szántak, hanem pl. lakásukon vagy magulmái őriznek. Ez a megoldás csökkenti a kijátszás veszélyét, amellett elméletileg is helyes alapon nyugszik: a kereskedőnek (iparosnak) nincs külön „magánszemélyiség"-e. A bejelentés egyszeri, de a változásokat naplószerűen szintén be kell jelenteni. A R.-nek a legszélesebb rétegeket érintő s egyben a legerősebb korlátozást jelentő rendelkezése az, amely megtiltja az aranytárgy szolgáltatására irányuló visszterhes ügyletek (adás-vétel, csere stb.) kötését. Súlyos korlátozás, mert forgalomra szánt tárgyakat szinte forgalomkívüliekké (res extra commercium) tesz. Az arannyal való spekulációnak, az aranyból készült ékszerek és használati tárgyak alakjában való tezaurálásának és indokolatlanul magas árak kialakításának megakadályozásához, vagy legalább is mindezeknek a legális útról letereléséhez fűződő fontos közérdek azonban kellően indokolja ennek a rendelkezésnek a szükségességét. Az általános tilalom alól tett kivételek egyébként egyhítik a rendelkezés súlyosságát.