Gazdasági jog, 1942 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1942 / 10. szám - A római jog kereskedelmi jogi intézményei

585 A római bankár — amint azt legújabban Fadda is igen helyesen kimutatta — lombardkölcsönöket általában ingó értéktárgyakra adott. A római bankok tág körben bonyolítottak le váltóüzleteket ia Ezek az üzletek részint készpénzüzletek, részint átutalások voltak. Az első esetben a bankár bizonyos pénzösszegért másfajta pénzt adott, a másik esetben pedig a helyben lefizetett összegért más helyen fizette ki annak ellenértékét. Hogy Rómában ez az utóbbi átutalási forma is ismeretes volt, biztos forrásokkal bizonyítható. Ilyen ügyleteket főképpen azért kötöttek, hogy a pénz elküldésével kapcsolatos veszélyeket és az ennek következményeképpen előálló értékveszteséget elkerüljék. Az ú. n. p&rmutatio-n, amint azt Bekker kimutatja, azt az ügyletet értették, amelynek értelmében a helyben lefizetett pénzösszeg ellenében az összeg átvevője kötelezte magát, hogy az ellenértéket más — távolabbi — helyen kifizeti. A középkorban az ilyen átutalások lebonyolítása az absztrakt kötelezettségvállalás későbbi eszközei — vagyis a váltók útján történt. Működésének sokoldalúsága a bankári tevékenységet természetszerűleg a közérdekkel is kapcsolatba hozta. Hogy ez így volt, azt a források is ismételten megerősítik, amikor megemlítik, hogy a bankár officium-a publicam habét causam és hogy azok, akik pénzüket náluk letétbe helyezik, fidem publicam sequuntur. Ha pedig tekintetbe vesszük azt, hogy a bankárok alkották azt a kapitalista osztályt, amelynek kezében összpontosultak az összes tőkespekulációk és amely az állam részére kölcsönöket nyújtott és ennek fejében a közületi bevételeket is kezelte, megérthetjük, hogy miképpen váltak uralkodó társadalmi osztállyá és hogy miképpen fejlődött ki az a jogi helyzetük, amely úgyszólván ius singulare jellegével bírt. Mielőtt elismerték volna, hogy a compensatio általános kötelemmegszüntető erővel bír és hogy ez — amint azt később a jusztinianusi törvényhozás már el is fogadta — ipso iure be is következik, a bankárok érdekében érvényesítem lehetett a compensatio-t a nem bona fides ítéletekben és így a kölcsönből származó perekben is. A jusztinianusi törvényhozás szerint általános kötelemmegszüntető ereje volt annak, ha az adóstársak egyike a de mon petendo megállapodással élt. Még mielőtt ezt az elvet általánosan elfogadták volna, az ilyen megállapodás kötelemmegszüntető erővel bírt akkor, ha az adósok társas viszonyban álló argentariusok voltak. A közönséges hitelezőtársak és az adós között fennálló előző kötelem megszűnt, ha egyik hitelezőtárs az adóssal kötelemmegújító szerződést kötött. Nem következett azonban be ez akkor, ha a hitelezőtársak argentariusok voltak. Az egyéb egyetemleges kötelmi viszonyokkal ellentétben nem volt általános hatálya a többi argentarius sociusszsl szemben az olyan megállapodásnak, amelyben valamely argentarius a kötött, szerződést stipulatio poenae-va\ erősítette meg. Ebben az esetben a megállapodás csupán a megállapodást megkötő argentariust kötelezte. A rendelkezésemre álló kevés idő nem engedi, hogy kiterjeszkedhessem a többi jogintézményre is, amely a római jogrendben a