Gazdasági jog, 1942 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1942 / 10. szám - A római jog kereskedelmi jogi intézményei

580 tárban lévő áru átadását befejezettnek tekintették, ha apud horrea a raktár kulcsait átadták; végül pedig a római jog fejlődésének utolsó fokán — a justinianusi szövegezés szerint — a raktárban lévő áru átadásához elegendő volt a kulcsok átadása még abban az esetben is, ha a raktár nem volt a szerződő felek „praesentia"-jában. Ilymódon lehetővé tették — amint ez általában mai kereskedelmi forgalmunkban történik — az áru átruházását anélkül, hogy az árut el kellett volna szállítani. A raktárban lévő áru átruházásával egyenlő értékű traditio clavium nem más, mint történelmi őse a mai közraktárakban és vámmentes területeken (pl. szabadkikötőben) levő áruk helyettesítő okmányok (raktárjegyek) útján történő átruházási módjának. A kiindulás tehát a kulcs átadása volt, innen értünk el ma már az utolsó fázishoz: a rak jegy, a letéti jegy és a zálogcédula, átadásához és az ahhoz fűződő jogkövetkezményekhez. Sokszor az ősi ius civile túlzott rendelkezéseket tartalmazott. A kereskedelmi élet fejlődésének a nyomása alatt szakítani kellett ezekkel, s így idővel az ősi nemzeti jog két alapvető elve vesztette el jelentőségét. Az egyik az a jogelv volt, hogy a családfő hatalma alatt állók, vagyis a Jiliifaműias és a servi képtelenek voltak kötelezettségvállalásra, a másik pedig az az álláspont, amely a képviselet intézményét nem tartotta megengedhetőnek. Mind a két jogelvnek gyökerét abban a felfogásban kell keresni, amely a családban elsősorban politikai természetű társulást látott. A római jogászok szeme előtt az állam példája lebegett. Azt az elvet, hogy kötelezettséget az állam nevében csak az vállalhat, valamint az állam javait csak az idegenítheti el, aki az államot képviseli, átvitték a családra is. A familia abszolút monarchiáját csakis a paterfamilias képviselhette. Viszont azonban nem tartották összeegyeztethetőnek a politikai szervezet autonómiájával, ha a paterfamilias akaratmegnyilvánulási jogát idegen személyre ruházhatta volna. A fenti két jogelv következetes keresztülvitele azonban óriási akadályt gördített a kereskedelmi élet fejlődése elé. Ezért a praetor a régi rendszert az új követelményekhez idomította. Kitartott ugyan a mellett az elv mellett, hogy iure civili a paterfamilias nem kötelezhető a filiifamilias és a servi által elvállalt kötelezettségek alapján, hozzáfűzte azonban azt az új elvet, hogy bírói jogkörében, tehát jure praetorio a paterfamilias is felelős azért a kötelezettségért, amelyet az atyai hatalma alá tartozó egyén vállalt magára. A felelősséget azonban csak az esetben állapította meg, ha fel lehetett tételezni, hogy a kötelezettségvállalás a páterfamillias — ha nem is közvetlen, de legalább közvetett — hozzájárulásával történt. A praetor ilyen közvetett hozzájárulást állapított meg oly tengeri kereskedelmi ügyletek alapján, amelyeket az a hajó kapitánya (magister navis) kötött, akit a paterfamilias — hajótulajdonos (exercitor navis) — mint atyai hatalma alá tartozó személyt, a hajó vezetésével megbízott. Ugyancsak felelős volt a paterfamilias az atyai hatalma alá tartozó egyén kötelezettségeiért, ha őt valamely szárazföldi üzleti vállalkozásának