Gazdasági jog, 1941 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1941 / 2. szám - A háborús gazdálkodás Európában. Baranyai Lipót beszéde a Magyar Nemzeti Bank közgyűlésén

70 fiskális manőverrel előrehozni, anticipálni nem lehet. Ez alól csak egy kivétel van és ez a hosszúlejáratú külföldi kölcsön ; az az ország, amely külföldi kölcsönből külföldön szerzi be azokat a javakat, amelyekben otthon hiánya van, valóban eléri azt, hogy a teher egy részét azokra az utódokra hárítja át, akik a kölcsön hátralévő részét majd a maguk termeléséből letörlesztik. Belföldi kölcsönre ez akkor sem áll, ha akár 50 esztendőre szól. Az ilyen kölcsönből megrendelt javakat az élő generációnak kell előteremtenie és ezen mitsem változtat az, hogy a kincstár az ilyen kölcsönt később visszafizeti ; a közgazdaság összessége szempontjából ez a jelen terheit nem könnyíti és a jövő terheit nem súlyosbítja. Bele kell tehát nyugodnunk abba, hogy a hadigazdálkodás és az ezzel együttjáró takarékosság terheit és gondjait a jövőre áthárítani nem lehet. Ha ez így is van, — aminthogy bizonyosan így van — tudjuk, hogy a háborúknak mégis vannak olyan gazdasági következményei, amelyek a jövőre is kihatnak. Ezek a következmények a közgazdaság meglévő tőkeállományában és a tőkeképződésben állanak be. Persze itt sem a pénzre gondolok, hanem elsősorban az ország gazdasági felszerelését tartom szem előtt, értve ezen többek között a mezőgazdaság élő és holt leltárát, az ipar gépeit és épületeit, a vasutakat, a lakóházakat és így tovább, szóval mindazt, amit a tőke fogalma alá szoktunk vonni. Minden háború magában hordja a veszélyeit annak, hogy az ország tőkeállománya csökken, ami szegényedésre, ez pedig a jólét tartós csökkenésére vezet ; leginkább ez az a pont, ahol a háború következményei a távolabbi jövőre is kiterjedhetnek. Ha az utánunk következő nemzedékeket — de amíg élünk, önmagunkat is — ezektől a következményektől meg akarjuk kímélni, akkor a meglévő tőkét konzerválnunk, de ezenkívül gyarapítanunk is kell. Ha ezt elmulasztjuk vagy nem tudjuk megtenni, akkor szegényebb országot fogunk az utánunk következő nemzedékekre ráhagyni. A tőkeállomány gyarapodásának, vagy más szóval a tőkeképződésnek ideális mértékét általában a nemzeti jövedelem 10%-ában szokták megjelölni; nálunk a tőkeképződés ezt az ideális mértéket az elmúlt 10 év folyamán sohasem érte el, még a húszas éveknek abban a néhány esztendejében sem, amikor aránylag nagyösszegű külföldi kölcsönöket kaptunk. Nemcsak érdekes, de azt hiszem, szükséges is tudnunk azt, hogy milyen mérvű tőkeképződés kell a mi viszonyaink között ahhoz, hogy az utódjaink az életszintjük leszállítása nélkül legalább ugyanolyan jól megéljenek, mint ahogy mi élünk. Ezt nevezném a tőkeképződés normális mértékének, ami nyilvánvalóan kisebb, mint az ideális mérték, mert ez az utóbbi a meglévő életszint konzerválásán felül a jólétnek a szociális helyzet által indokolt emelését is számításba veszi. Akármelyik mértéket alkalmazzuk, igen nehéz és komplikált feladat elé kerülünk. Ami a normális szükségletet illeti, ennek