Erdélyrészi jogi közlöny, 1915 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1915 / 2. szám - Javítás elvi alapon

JOGESETEK TÁRA A KOLOZSVÁRI ÉS MAROSVÁSÁRHELYI KIR. ÍTÉLŐTÁBLÁK ELVI JELENTŐSÉGŰ HATÁROZATAI. Melléklet az Erdélyrészi Jogi Közlöny 2. számához. Kolozsvár, 1915. január tO. JOGESETEK a kolozsvári kir. ítélőtábla gyakorlatából. Rovatvezető : dr. Szitás Jenő kir, törvényszéki albiró. I. Optk. 1304., 1320. §§. Az 1874. évi XVI. t.-c. 7. §-ában kifejezésre jutott jogszabályból, hogy valamely büntető ügyben hozott és jogerőre emelkedett olyan határozat, mellyel a bűnösség van megállapítva, az abban a határozatban eldöntött kérdést illetően az utóbb eljáró polgári bíróságra nézve irányadó, mert a büntető perben keletkezett jogerős ítélettel eldöntött kérdés az, hogy amennyiben a büntető bíróság megállapítja, mikép a£ illető terhelt a terhére rótt cselekményt tényleg elkövette, a büntető bíróságnak ily tény megállapítását a polgári bíróság többé vizsgálat tárgyává nem teheti. A kolozsvári kir. ítélőtábla mint polgári felülvizsgálati bíróság : A kir. Ítélőtábla a felperest felülvizsgálati kérésével elutasítja. Indokok: A kir. Ítélőtábla mindenekelőtt kiemelni kívánja, hogy K. szab. királyi város főkapitányi hivatala 1913. június hó 3-ik napján 1950/kh. sz. alatt hozott ítéletével az elsőrendű alperest az 1879 : 40. t.-c. 122. §-ába ütköző testi épség elleni kihágásban bűnösnek mondotta ki azért, mert a kutyakölykös és ezért ingerlékeny, csak hiányos óvintézkedést alkalmazott akkor, a mikor azt bárki által hozzáférhető, kulcsai be nem zárt szinbe helyezte el: ennélfogva a megőrzés körüli köteles gondosság hiányát fennforogni látta. A rendőri hatóság által felvett jkv. szerint a terhelt (az I. r. alperes) az ítélet ellen felebbezést jelentett és bár az 1913. Sp. 1. 771/4. szám alatti rendőri főkapitányi átiratból az is kitűnik, hogy annak idejében az iratok azért nem voltak átküldhetők a kir. járásbírósághoz, mert azokat a II. fokú rendőri bírósághoz terjesztették volt fel, az iratok között nincsen nyoma annak, hogy az elsőfokú hatóság ítélete jogerőre emelkedett-e vagy nem ? Ez a kérdés azonban a jelen esetben közömbös a következő okokból: Az 1874. évi XVI. t.-c. 7. §-ában kifejezésre jutott jogszabályból, de a dolog természetéből is az következik, hogy valamely büntető ügyben hozott és jogerőre emelkedett olyan határozat, mellyel a bűnösség van megállapítva, az abban a határozatban eldöntött kérdést, illetően az utóbb eljáró polgári bíróságra nézve irányadó, mert a büntető perben keletkezett jogerős ítélettel eldöntött kérdés az, hogy amennyiben a büntetőbíróság megállapítja, mikép az illető terhelt a terhére rótt cselekményt elkövette, a büntetőbíróságnak ily tény megállapítását a polgári bíróság többé vizsgálat tárgyává nem teheti. Csakis olyan esetben lehet hivatva a polgári bíró a vád tárgyává tett cselekmény vagy mulasztás tárgyában a polgári felelősséget, illetően a büntetőbírósági határozat tartalmától eltérően is ítélkezhetni, a mikor a büntető bíró a terheltnek a bűnösségét megállapíthatónak nem találta. Rendőri büntetőbíróság lévén az a közigazgatási hatóság is, melyet a törvény az eljárásra megjelöl, a fenti jogelv a rendőri büntetőbíróság által hozott ítéletekre is alkalmazást kell, hogy nyerjen. A míg azonban a még hatályba nem lépett uj prts. 411. §-a 2-ik bekezdése értelmében a bíróság az ítélt dolog fennforgását az ítélet közjogi jelentőségére tekintettel, hivatalból veszi figyelembe, addig jelenben állandó az a birói gyakorlat, hogy az itélt dolog fennforgása a feleknek arra alapított kifogása nélkül hivatalból figyelembe nem vehető, mert a felek a polgári perben lemondhatnak arról az előnyről, melyet nekik az előző jogérvényes ítélet a magánjogi vonatkozásra is kihatóan nyújt. Az iratok tanúságaként az itélt dologi kifogást egyik fél sem tette meg. Az alperesek is csak az iratoknak (büntető) beszerzését kérték, de nyilván csupán azért, hogy annak adatai a jelen per adataival egybevetve, a S. E. 64. §-a szerint mérlegeitessenek. A rendőri büntető eljárás adatait tehát csakis ily értelemben lehet figyelembe venni még a büntető ügyben marasztalt I. r, alperessel szemben is, a mi a felebbezési bíróság ítéletében is megnyilvánult és a mi tekintetben a felperes nem is panaszolt. Vizsgálva most már a felhozott és fent kiemelt panaszokat, azokat a kir. Ítélőtábla azért találta alaptalanoknak, mert a felebbezési bíróság tüzetesen indokolta, hogy G. J. érdektelen tanúnak más, megnevezett tanuk vallomáséival egybevágó vallomást miért fogadta el valónak és hogy B. S. tanú kihallgatását miért mellőzte; jelesül erről a tanúról azt állapította meg, hogy ez a kérdéses alkalommal nem is lehetett az eset színhelyén, mert rámutatott magának a felperesnek a rendőri hatóság előtt tett arra a nyilatkozatára, hogy a mikor a kutya őt megharapta, azt nem láthatta senki. De különben is kijelentette a felebbezési bíróság, hogy a nevezett tanuk a per eddigi adataival netán ellentétes vallomása reá meggyőző hatással nem bírhatna. Ily körülmények között jogszabály megsértése nélkül melI lőzhette e tanú kihallgatását. A felebbezési bíróság által megállapított tényállás szerint a kutya kölykeire kíváncsi felperest G. S. többször és szóban forgó eset alkalmából is figyelmeztette, hogy ne kíváncsiskodjék és ne menjenek be a kutyához, melyek a telek két részét összekötő folyóson levő kutyaházban volt elhelyezve, mondván, hogy a kölykös kutyához nem tanácsos bemenni, de a felperes annak dacára, hogy a teleknek általa nem bérelt és nem is lakott részén, ahol neki semmi dolga nem volt, a szük folyosón átvonulva mégis bement és amikor kijött, panaszolta, hogy a kutya megharapta. Meg van állapítva az is, hogy maga a felperes beismerte, mikép tudomása volt arról, hogy a kutyának kölykei vele (az anyával) együtt a kutyaházban vannak elhelyezve. A G. S. tanú vallomása nem foglalja ugyan magában annak határozott kijelentését, hogy a felperes a kutyaház elreteszelt ajtóját kinyitotta, de abból a tényből, hogy a kutyaól csak j kívülről kinyitható retesszel volt elzárva, a felebbezési bíróság észszerűen következtethetett arra a további tényre, hogy maga a kíváncsiskodó felperes nyitotta ki az ajtót, mert ezt kizáró ellenkező tény megállapítva nincsen. A fent kiemelt tényállás a S. E. 197. §-a értelmében a felülvizsgálati eljárásban is irányadó lévén, ha tudtak is az alperesek a kutya harapós voltáról, őket az őrzési kötelesség hiánya nem terhelheti, sőt a felperes eljárása volt gondatlan. Alaptalan tehát az optkv. 1320. §-ára utalással az anyagi jogszabálysértése miatt előterjesztett panasza a felperesnek. Egy felhozott esetre utalással azzal is érvelt a felperes, hogy a kutyaháznak az ő terhére megállapított kinyitása még nem jelenti a kutya ingerlését, de ez a jelen esetben teljesen közömbös kérdés, mert az optkv. idézett §-ának helyes értelmezése szerint az őrzési kötelességgel terhelt alperesek felelősségéről nem lehet szó már akkor, amikor őket az állat felügyeletének vétkes elhanyagolása vagyis a gondatlanság nem terheli. Az állat ingerlése egy külön felelősségi alap, ami jelen esetben nem döntő. Ezekből folyik, hogy az optkv. nek a felperes által hivatkozott 1304. §-ának netáni alkalmazhatóságáról sem lehet szó. 1914. december hó 1. 1914. G. 276.