Erdélyrészi jogi közlöny, 1914 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1914 / 22. szám - Néhány szó a végrehajtási eljárás 83. 84. és a végrehajtási novella 18. §-aihoz s ezzel kapcsolatban jegyzék összeállítása azon utalványozó hatóságokról, számvevőségekről és pénztárakról, amelyek közpénztárakból felvehető fizetések és követelések

188. oldal. Erdélyrészi Jogi Közlöny 22. szám. Ez a gyakorlat homlokegyenest ellentétben van a Bp. egész szellemével, a megalkotásánál vezérelvül követett s folyton han­goztatott azon intenciójával, hogy a személyes szabadságot, a mult túlkapásain okulva, mindennemű önkény ellen a lehelő leg­nagyobb garanciákkal biztosítsa. Itt a kir. ügyészség nemcsak birói határozat nélkül tartja fogva a terheltet, hanem egyenesen szembehelyezkedik a birói határozattal, mely határozat a Bp. 145. §-ának a 146. §. szerint a vizsgálóbíróra is kötelező 2-ik bekezdésének azon világos, félremagyarázhatatlan, határozott rendelkezésen alapul, hogy: „A letartóztatott kihallgatása után azonnal szabadlábra helye­zendő, ha további íogvatartására nincs törvényes ok", vagyis ha % az előzetes letartóztatásra a Bp. 141. §-ában" irt egyik ok sem i forog fenn. A törvény itt egyenesen megparancsolja annak a bírónak, hogy törvényes letartóztatási ok hiányában „azonnal bocsássa szabadon" a terheltet s midőn a törvény ezen parancsát v a biró kötelességszerűen végre akarja hajtani, — elébe áll a I fogházőr, amint meg is történt, azzal, hogy ö azonban utasítása szerint ennek dacára sem bocsátja szabadon. Egy kissé bizarr helyzet, de különösen súlyos komplikációk származhatnak belőle. Mert — hogy egyebet ne említsünk — mi történnék akkor, ha az a terhelt, kinek maga a biró kijelentette, hogy mehet „azon­nal" szabadon, a fogházörrel, aki ennek ellenére a fogházba akarja vezetni, szembeszállana a személyes szabadsága védelmé­ben ? Vájjon nem volna-e jogos a védekezése? Én azt hiszem, — igen. Várjunk tán ilyféle esetre? Szerény nézetem szerint ennek a törvényellenes gyakorlat­nak a menthetésére még csak olyas valami törvényes intézkedés sincs, amit annak igazolására félre lehetne érteni, magyarázni. Tudvalevő, hogy a Bp. az ügyészségnek egyetlen esetben sem ad jogot arra, hogy a saját hatáskörében bárkit — tetten­kapás, elfogató parancs, nyomozó-levél esetén kivül — letartóz­tathasson. A Bp. 33. §-a szerint a nyomozást nem „teljesiti", hanem „teljesítteti", amit ily alakban egyenesen a képviselőház utasítására szövegezett az igazságügyi bizottság és pedig azon okból, hogy az ügyészség jogait, mely a javaslat szerint többek között a letartóztatásra, előzetes letartóztatás elrendelésére is kiterjedt, korlátozza. A letartóztatást tehát, mint kétségtelenül szintén nyomozati cselekményt csak „teljesjttetif> és pedig külö­nösen a Bp. Ű9., 84., 98. §-ai alapján a bírósággal, rendőrség­gel. Még arra sincs törvényes alap, hogy a rendőrség, csendőrség által, különösen ezek saját kezdeményezéséből elfogott terheltet kihallgatásáig a biró hire-tudta nélkül őrizet alá vegye. Ugyanis ugy a Bp., mint a R. U. és Cs. U. akép rendelkeznek, hogy a rendőrség, csendőrség a letartóztatottat egyenesen a legközelebbi járásbírósághoz, illetőleg a vizsgálóbíróhoz kisérjék; tőlük a biró veszi át s legalább is arra hallgatja meg, hogy a letartóztatást elővezető közeg ellen nincs-e panasza; ha azután a tényállásra „azonnal" nem hallgathatja ki, ő intézkedik aziránt, hogy a kihallgatásig, melynek a Bp. 145. §-a szerint (146. §. első bek.) 24 órán belül meg keli történnie, őrizetbe tartassék. Ha pedig a kir. ügyészség saját hatáskörében a terheltet le nem tartóztathatja, íogva nem tarthatja, akkor az emiitett gyakorlat, amennyiben törvényes lehetne, egyedül azon alapul­hatna, hogy az előzetes letartóztatás iránt tett indítványa ellenére a terheltet szabadon bocsátó vizsgálóbírói végzés ellen az általa használt felfolyamodásnak felfüggesztő hatálya van. Ami pedig nincs igy. Ugyanis, eltekintve a 145. §. fent idézett imperativ rendelkezésétől, mely szerint a terhelt „azonnal" szabadlábra helyezendő, ami már magában véve kizárja a felfüggesztő hatályt, — a 380. §. határozottan kimondja, hogy a felfolyamodásnak felfüggesztő hatálya csak azon esetekben van, melyekben ezt a törvény kifejezetten rendeli. Aminthogy pl. a 164. §. 3. bek. kimondja, hogy a biztosíték mellett való szabadlábra helyezés elrendelése ellen az ügyész által használt felfolyamodásnak ilyen felfüggesztő hatálya van. Azonban a fenti esetben a felfüggesztő hatályt a Bp. sehol, nevezetesen a 151. §-ában sem emliti. A kir. ügyészség gyakorlata igazolásául hivatkozik a Bp. 160. §-ára, ami nyilvánvaló tévedés. Ugyanis ezen §. kétségtelen szövegezésével arról az esetről intézkedik, mindőn a vizsgáló­bíró az általa már korábban elrendelt (98 §.), vagy fenntartott (146. §.) „előzetes letartóztatást" akarja „megszüntetni". Ebben az esetben, de még itt is csak akkor, ha az „elrendelést", ille­tőleg a „fenntartást" annak idején a kir. ügyészség indítványozta, a vizsgálóbíró az „előzetes letartóztatásban" levőt csak a kir. ügyész hozzájárulásával bocsáthatja szabadon s ha ezen hozzá­járulás nem történik meg, kikérendő a vádtanács határozata s itt is kimondja maga a törvény a felfüggesztő hatályt, t. i. a vádtanács határozatáig a vizsgálóbiró a novellában helyezést felfüggeszti, de kötelezi is a vizsgálóbírót, hogy a vádtanács határozatát „legföljebb 24 óra alatt" kikérje. Tehát még a korábbi törvényes alapon álló letartóztatás megszüntetése is legföljebb 24 óra alatt tartózandó, mig a törvény határozott rendelkezései­vel nyilván ellentétben levő fenti gyakorlat szerint a terheltet 2 napon át fogva tarthatják, mert a 151. §. szerint a vádtanács a felfolyamodás tárgyában csak 2 napon belül köteles határozni még akkor is, ha az ügyészség által történt fogvatartásra figye­lemmel van s ha pedig erről nem vesz tudomást, hosszabb ideig is fogva marad a terhelt, mivel a 151. §-ban irt 2 napi határidő csak az esetre vonatkozik, ha a felfolyamodás az elő­zetes letartóztatás „elrendelése miatt" használtatott. (Folytatjuk.) Néhány szó a uéphöjfási eljárás 83,8¥. és a végre­hajtási novella 18. §-aihoz s ezzel kapcsolatban jegyzék összeállítása azon utalvá­nyozó hatóságokról, számvevőségekről és pénztárakról, amelyek közpénztárakból felvehető fizetések és követe­lések lefoglalása és letiltása esetén értesitendők. Irta és összeállítót a: dr. Nóvák Béla. A végrehajtási eljárásról szóló 1881. évi LX. tc. 83. §-a értelmében „ha a végrehajtást szenvedőnek olyan követelése fog­laltatik le, melyet valamely közpénztárból vehet fel vagy ha birói letétbe helyezett összegek vagy tárgyak foglaltatnak le, a foglalást tudató rendelvény mind az illető pénztárnak, mind a pénztár felett álló azon hatóságnak, mely az utalványozásra hivatva van, megküldetik", a végrehajtási eljárás 84. §-a pedig rendelkezik arról, hogy „ha a végrehajtató csupán közpénztárból felvehető követelésekre vagy birói letétbe helyezett összegekre kívánja vezetni a végrehajtást s ezt kérvényében határozottan kijelenti, kiküldött kirendelése mellőzendő s a foglalásról a pénztár és az e fölött álló hatóság a végrehajtást elrendelő végzésbe foglalandó meghagyás által értesítendő." Az idézett 83. és 84. §§ ok rendelkezéseit, minthogy ezen rendelkezések a gyakorlatban teljesen kielégítőnek nem mutat­koztak azért, mert azok a pénztárak, amelyek a számfejtést nem maguk, hanem a pénztár székhelyén levő számvevőségek teljesítették, a vonatkozó egyes számadási ágazatokról szám­fejtökönyveket nem vezettek s igy nem állott módjukban a számadási ágak keretébe tartozó járandóságok letiltására vonat­kozólag hozzájuk érkező végzéseket vagy rendelvényeket szabály­szerűen feljegyezni, a végrehajtási novella 18. §-a kiegészíti azzal, hogy „abban az esetben, ha a számfejtést nem a pénztár, hanem az utalványozó hatóság mellé rendolt számvevőség tel­jesiti, a foglalásról a pénztárt, az afelett álló hatóságot és az utóbbi mellé rendelt számvevőségét is kell értesíteni". Erre vonatkozólag a m. kir. igazságügyminiszterium 5620/1909. sz. alatt egy rendeletet bocsátott ki s ezzel egyidejűleg egy jegyzék is állíttatott össze azokról az állami pénztárakról, amelyeknél egyes számadási ágakra nézve a számfejtést nem a pénztár, hanem az utalványozó hatóság mellé rendelt számvevőség tel­jesiti. A hivatkozott igazságügyminiszteii rendelet kimondja azt is, hogy a végrehajtási novella 18. §-ában foglalt fentebb jel­zett rendelkezés nem vonatkozik a birói letétbe helyezett össze­geknek az 1881. évi LX. tc. 83. és 84. §§-ai szerinti lefoglalá­sára, mert ezekre nézve a számfejtést minden esetben maga a pénztár teljesiti. Minthogy a fentebb említett jegyzék nem mindenki előtt ismeretes és nem is egészen kimerítő abban a tekintetben sem, hogy az egyes miniszteri tárcák keretébe mely közhivatalok t irtóznak s minthogy prakszisból tudom azt, hogy sem a bíró­sági végrehajtók, sem pedig maguk a végrehajtatok nincsenek kellően tájékozva a tekintetben, hogy a közhivatali állásban levő végrehajtást szenvedők fizetésének és egyéb járandóságá­nak lefoglalása és letiltása esetén a letiltási rendelvények mely hatóságoknak, nevezetesen: mely utalványozó hatóságnak, szám­vevőségnek és pénztárnak küldendő meg s ebből kifogói tg igen sokszor megtörténik, hogy a rendelvények nem mindig a kellő helyre küldetnek el s azoknak az illetékes helyre való juttatása igen sokszor fölösleges munkát okoz és zavarokat is támaszt, másfelől a végrehajtatok kérvényeikben sokszor tévesen jelölik meg a már említett hatóságokat, a közérdeket véltem szolgálni és célszerűségi szempontok vezettek akkor, amikor hivatalos adatok alapján összeállítottam az alábbi jegyzéket, amely fel­tünteti az illetékes utalványozó hatóságokat, számvevőséget és pénztárakat. Megjegyzem azt, hogy ezen jegyzék összeállítása inkább helyi célt szolgál s nagyrészt Kolozsvárt levő köztisztviselők fizetésére illetékes utalványovó hatóságokat, számvevőségeket és pénztárakat tünteti fel.

Next

/
Oldalképek
Tartalom