Duna népe, 1938 (4. évfolyam, 1. szám)

1938 / 1. szám - A Dunamedence a világpolitikában

X A Dunamedence a világpolitikában A Dunamedence bármelyik országában éljen valaki, azt hiszem, többé-kevésbbé olyan érzése lehet, mint a hangyának, amely azt látja, hogy egy turista szöges hegymászóbakkancsa emelkedik a feje fölé, a következő pillanatban agyonlapítással fenyegetve. A bakkancsot a gyakorlatban a félelem, a bizonytalanság és az ismeretlen jövőtől való iszonyat réme helyettesíti a középeurópai hangyaemberke előtt. Egészen bizonyos, hogy a sors nem kedvezett annak, aki a XX. században és európainak született. Közöttük is azonban a legmostohább azokhoz volt, akik KözépEurópában, közelebbről a Dunamedence államaiban születtek. Ady Endre, a XX. század legnagyobb magyar költője már negyedszázaddal ezelőtt, — amikor pedig még relatíve jólét és boldogság honolt e tájakon — váteszi ihlettel előre látta a középeurópai ember szerencsétlenségét. A Duna vallomása című költeményében párbeszédet folytat az öreg Dunával és megkérdezi őt: „Mindig ilyen bal volt itt a világ Eredendő bűn, lanyha vétek, Hideglelés, vergődés, könny, aszály? A Dunaparton sohse éltek Boldog, erős, kacagó népek?" S a vén Duna válaszol neki: ... „Igaz az átok, Mit már sokan sejtünk, óh mind igaz: Mióta ő zúgva kivágott, Boldog népet itt sohse látott." Minden ember, aki hazájának jó fián kívül jó európainak is tartja magát, egyre növekvő aggodalommal látja, hogy az Európa fölött terjengő árnyék is legspeciálisabban Középeurópa felett a legsötétebb, így van ez most is, amikor pedig látszólag nyugalmi periódusban élünk. Középeurópában, a Balti-tengeri kis szegélyállamoktól kezdődően le a Balkánig, a Fekete-tengerig és az Égei-tengerig határozott árnyékzóna, vagy ha tetszik: viharzóna vonul végig, amelynek az epicentruma a Dunavölgyében fekszik, a Kárpátok arénájában. Ma a legtöbb országban előtérbe nyomul a közvéleményben is a külpolitikai kérdésekkel való foglalkozás, így Magyarországon és az utódállamokban egyre sűrűbben beszélnek a sajtóban és minden fórumon az ú. n. dunameaencei kérdésről. Laikus fogalmazásában a dunamedenoei kérdés és 'az a tény, hogy egyre több ember foglalkozik vele a. következőket jelenti: Az emberek rájöttek arra, hogy a mai helyzet tarthatatlan, hogy a középeurópai feszült atmoszférát fel kell oldani és közelebb hozni egymáshoz a népeket, politikai, kultúrális és gazdasági téren egyaránt. Mindaz azonban, amit a dunamedencei kérdésről írnak és beszélnek, a velejében alig haladja meg ezt a laikus definíciót. Külpolitikával foglalkozni anélkül, hogy valakinek földrajzi, geopolitikai, történelmi, történetbölcseleti, szociológiai, társadalombölcseleti mindezeken felül pedig még nemcsak elméleti, de gyakorlati közgazdasági, nemzetközi pénzügytani, továbbá katonapolitikai, katonai földrajzi és sztraitégiai tudása lenne, — nem egyéb a kávéházi konrádkodásnál... Adva van tehát a következő tézis: a Dunamedoncéhen valóban valamiféle modus vivendit kellene teremteni, hogy a népek s az ő kereteiken belül az egyes egyének jobban nyugodtabban és boldogabban élhessenek, mint a háború óta eltelt két évtized alatt. De hogyan? Ha az egész problémakomplexumot ki akarják emelni a frazeológia ködéből, mindenekelőtt tisztába kell jönnünk néhány történelmi adottsággal, de nem teoretikus, hanem inKább gyakorlati szempontból. Kétségtelen, hogy a Dunamedence népei s köztük legelsősorban a magya,rság számára jobb életforma és kedvezőbb államjogi alakulat nem volt és nem is képzelhető el annál, mint ami az osztrák-magyar monarchia volt, — illetve helyesebben annál: aminek az osztrák-magija monarchiának lennie kellett volna. Az osztrák-magyar monarchia a magyarság számárai az egyetlen szurrogátum volt, amivel pótolhattuk, illetve pótolni remélhettük volna azt a hiányt, ami abból állott elő, hogy nem él annyi magyar a világon, amennyi elegendő lenne a Kárpátoktól az Adriáig. Az osztrák-magyar monarchia nagy történelmi adottsága az volt, hogy benne a magyar és német elem együttes létszáma majorizálta a szlávságot, viszont a magyar és nem német elem együttes létszáma pedig olyan erőt reprezentált, ami gátat vethetett minden pángermán velleitásnak. A hiba csak az volt, hogy a monarchia gyakorlati irányításában sohasem a fenti két tendencia valamelyike érvényesült: tehát nem a magyarság és a germánság fogott össze a szláv elemek háttérbe szorítására, sem pedig a magyar és nem germán elemek összefogása nem érvényesült, hanem helyette egy harmadik irányzat jutott döntő szóhoz: a német és nem német elemek összefogása a magyarság ellen, a monarchia keretén belül. Ez a dinasztikus politika töltötte meg a monarchia gyáriparának nagy zömével a német, vagy magyar lakosságú területek helyett a cseh medencét és ez a politika jutott hajótöréshez a. világháború alatt, amikor a monarchia keretén belül az összes nem német és nem magyar erők centrifugális, módon érvényesültek. Gazdaságilag sem volt elképzelhető idealisabb egység