Duna népe, 1937 (3. évfolyam, 4, 6, 10, 11. szám)

1937 / 11-12. szám - Ausztria ifjusága tetteket akar

AZ OBERNDORF! EMLÉKKÁPOLNA A sebesfolyású Salzach nagy kezdőbetűjét írja le éppen azon a tájon, amelynek egyik oldalán egy város, másik oldalán egy festői község terül el. A városkát Laufennek, a községet pedig Obemdorfnak nevezik. Kecses és finom architektúrájú híd köti össze a két partot, egyik felén a Habsburgok Ausztriájának, másik felén a Wittelsbachok Bajorországának színes címere, két-két, szárnyukat kiterjesztő ólomsas által őrizve. Ezen a ponton megállva, azt hinné az ember, hogy 1918 óta nem fordult elő és ma sincsen nagyobb változás. A két szomszéd látszólag nem néz farkasszemet s az a benyomás, mintha minden dolog a legjobb rendjén menne... Salzburgtól 18 kilométer távolságnyira fekszik ez a délnémet táj- Bőséges kormot okádó helyiérdekű vasúttal és így is meglehetős körülményesen leltet megközelíteni. Laufenról a halandó alig tud feljegyzésre valót megörökíteni, annál többet azonban Oberndorfról. Ez az egyébként alig jelentékeny község sűrűn esett át elemi csapásokon. Ha kiáradt a folyó, elmosta partjait és nyaldosta házait. Úgy, hogy nem volt elegendő sziklakövekből készült védőművekkel oltalmazni, hanem a lapályról a mellette elterülő dombra kellett az egész községet, mintegy felemelni. Valószínű, hogy innen származik az elnevezése: Oberndorf is. Az apró házacskák között állott valaha a többitől külsejében alig valamit eltérő templom. Egyszerű és szegényes volt, mint a legtöbb falusi Isten háza. Kopott volt és hangot már nehezen adott az orgonája. Egyszerre végképen elnémult. Zimankós tél volt, közeledett a karácsony szent estéje: 1818-ban, tehát kevéssel a Napóleon bukását követő bécsi kongresszus lezajlása és a szent szövetség megkötése után. Buzgó volt a község színtiszta katolikus vallású népe. Hívő lélekkel készültek az esztendő legnagyobb ünnepére s hangulatukat nem is zavarta volna más az elnémult orgonánál. A. falunak igazi vezetői: a lelkész és a kántor-tanító, gondtol terhelt álmatlan éjszakákat virrasztottak át. Az volt a felfogásuk, hogy nem szabad a vidék népét megszokott ájtatos hangulatából kizökkenteni; már pedig ha a szentestén nem hangzik fel a csendes ima mellett a zenével kísért hangosabb ének, könnyen megtörténhet az, amit minden igyekezettel éppen kerülni akartak.. • Wolfgang Amadeus Mozart ugyan már 1791-ben elhunyt, de hatása 1818-ban is éppen úgy megvolt, mint a halála előtt és pedig nemcsak Salzburg városára, hanem az egész tartományra nézve is. Mindenesetre neki van a legkiemelkedőbb része abban, hogy egy ma élő kiváló író: Paul Gráf Thun-Hohenstein okkal és joggal mondhatja el, hogy „az osztrák nép számára a zene az Isten ajándéka". És igaz — éppen az osztrák emberre vonatkoztatva — az is, amit Moritz von Schwind állapított meg: „minden embernek naponként teliszájjal dallamra van szüksége, ha igazán örülni akar az életnek". Oberndorfra 1818-ban Mozart halhatatlan géniusza szállott alá, hogy két szinte névtelen hősnek a lelkületéti keresztül jusson el karácsonykor a maroknyi hívő sereg számára a betlehemi jászolban született kis Jézus legszebb ajándéka ... Joseph Mohrnak hívták az egyébként igénytelen lelkészt, aki azokban a reánehezedő órákban írta a tulajdonképpen egész egyszerű szöveget s Franz Gruber volt a nem kevésbé szerény tanítónak a neve, aki a látszólag jelentéktelen szöveghez komponálta az egykor alig jelentékenyebbnek mutatkozó dallamot. Mindez napok és jóformán órák alatt ment végbe, mert az idő kérlelhetetlen haladása nem engedte lankadni őket, hanem gyors szárnyakat adott a szerzők képzeletvilágának. És így született meg a „Stille Nacht, heilige Nacht". 1818 karácsony szent estéjén összesereglett a kis falusi templomba Oberndorf község ájtatos, hívő népe. A pap az oltárnál végezte az ünnepi szertartást s úgy hitte minden jelenlévő, hogy azt az elromlott orgona miatt nem kíséri zeneszó. Egyszerre csak megszólal a kántortanító bársonyos hangja, az énekét gitár kíséri. Fölfigyelnek a szokatlan jelenségre s ámulva hallgatják a fülbemászó muzsikát, mely elveszettnek látszott bensőséges ünnepi hangulatukat percek alatt visszavarázsolta- Oberndorf község lakossága 1818-ban tehát éppen úgy megünnepelte az egyesek és népek családjának legszebb ünnepét, akárcsak az előző és a következő években is. Éppen úgy megünnepelte, de nem másképpen, a meglévő szokástól és a gyakorlattól eltérőleg. Pedig ami akkor és ott végbement, azt térben és időben véve, egészen nagyszabású és rendkívüli esemény volt. Stefan Zweig néhány évvel ezelőtt egy vékonyka könyvet írt és adott ki. „Sternstunden der Menschheit" volt a címe és ebben, mint a szerző rövid előszavában felemlíti, őt történelmi miniatűrt rajzol egy századnak az öt legkiemelkedőbb pillanatáról. 1815, s akkor hanyatlik a francia sasnak, Napóleonnak a világhatalma végkép alá. 1823, amidőn mindmáig legnagyobb költő-fejedelem: Goethe, Karlsbad és Weimer között utazva, megírja a halhatatlan emlékű „Marienbader Elegie"-ját, miután egy fiatal leány iránt táplált érzelmeinek fellobbant lángja lelohadni készül1848, midőn Johann August Schuter kutatóútjára indul s Eldorádó felfedezése révén felbecsülhetetlen kincset talál, amely a köz számára mindenkor megmarad, de az egyén számára a nagy gazdagság elvész és a híres kalandor koldusszegényen hal meg. 1849, az orosz íróóriást, Dosztojevszkijt Pétervárott vérpadra készülnek hurcolni. Már halálra készül az áldozat, midőn megérkezik a cári kegyelem. „Und ihm war klar, Das er in dicsér einen Seknnde Jener andere war, Der vor tansend Jahren am Kreutzo stand, Und dass er, wie Er Seit jenem brennenden Todeskuss Um des Leidens das Lében liebbaben mnss." 1912-ben, amidőn az angol Scott kapitány és kísérete nem elsőkként, hanem Ammundsen után éri csak el a brit világbirodalom számára meghódítani készült Déli sarkot. És — úgymond ezekután a szerző — semmi sem emelheti fel oly fenségesen a lelket, mint egy embernek a sors túlerejével szemben vívott harcábani zuhanása. Minden tragédiának a legnagyszerűbbike az, amit a költő egyszer ábrázol, de az élet ezerszer megismétel. Úgy vélem, hogy ebből a fényes galériából Stefan Zweig kihagyott egy képet. Azt a jelenetet nem ábrázolta ugyanis, ami 1818 december 24-én játszódott le Oberndorfban. S bár az egyszerű áldozópapban és az igénytelen tanítóban alig van valami — vagy talán egyáltalán nincsen — tragikus vonás, alakjuk mégis Goetheéhez, Dosztojevszkijéhez, Suté22