Bűnügyi szemle, 1912-1913 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1912 / 1. szám - A beszámítást kizáró okok az esküdtbírósági eljárásban. [1.r.]

fölött sokat vitatkoztak a tudósok3 és a törvényhozások is különbözőképen oldatták meg e kérdést. A francia code d'ínstructíon crímínelle 339. cikkelye kötelezöleg írja elő az esküdtek megkérdezését, ha a vádlott oly tényre hivatkozik, mely a törvény értelmében kizárja a büntetést (faíts d'excuse, admís comme tel par la loí). A tudomány és a gyakorlat kezdetben szabatosan különböztette meg e büntetést kizáró okokat (faíts d'excuse) a beszámítást kizáró okoktól (faíts justífícatífs). Míg az előbbinek fennforgásakor a törvényhozó crímínaípolítíkaí okokból elengedi a tettesnek a büntetést, melyre ez reászolgált, (mint pl. önkéntes elállás vagy az eredmény elhárítása esetében a kísérletnél, vagy a gyujtogatónak, ha a tüz tovább terjedését a BTK. 427. §-ában meghatározott időn belül eloltotta): addig a beszámítást kizáró okoknál a tettes nem ís válik bűnössé, részint saját személyében rejlő okoknál fogva (elmebaj, öntudatlan állapot stb.) részint a külső körülmények vagy a sértett előző fellépése folytán (mint végszükség, kényszerítés vagy jogos védelem eseteiben.) Míg tehát természetesnek látszott az esküdtek külön megkérdezése a vádlott részéről érvényesített oly tényre vonatkozólag („tel fait est-íl constant ?*')> mely ex post menti a bűnöst: addig a tettel egyidejűleg jelentkező és a bűnösséget fogalmilag kizáró okok hiányát kétségtelenné teszi a bünösségí kérdés ígenleges eldöntése. Ily értelemben különböztet meg Faustín Hélíe4 mentő és igazoló körülmények között. Ez utóbbiakra vonatkozólag („les faíts justífícatífs quí excluent l'ímputabílíté pénaíe et effacent l'íntentíon du críme") nem intézhető kérdés az esküdtekhez. Ezek szükségszerüleg benfoglaltatnak a bünösségí kérdésben, a mennyiben fennforgásuk kizárja a bűnösséget. Nem válik bűnössé sem az őrült, sem az ellentállhatlan kényszer hatása alatt cselekvő, sem végre a jogosan védekező. Ez elméleti megkülömböztetéssel szemben, mely a főkérdésre adott ígenleges válaszszal eldöntöttnek tekinti a beszámítási kérdést ís x A francia semmítőszék gyakorlata hallgatag tűrte a főkérdés kiegészítését a vádlott lelki állapotára vagy kényszerhelyzetére vonatkozó külön kérdéssel és nem észlelt ellenmondást abban, ha az esküdtek ígen-nel válaszoltak a szándékos emberölés tárgyában feltett főkérdésre, és hasonlag 3 V. ö. a régibb irodalmat illetőleg: Arnold, Geríchtssaal 1855. 198. és Típpelskírch, Goltdammer's Archív VI. 757, XI. 84. 4 Traíté de l'ínstructíon crímínelle, IX. k. 37. 1.