Bírák és Ügyészek Lapja, 1918 (9. évfolyam, 71-77. szám)

1918 / 74. szám - Hivatal vagy hivatás

565 Paupertas maxima meretrix. Már a háború előtt is jelentékeny deficit jelentkezett a biró jövedelme és a szükségletei fedezésére okvetlenül megkövetelt javak vételára közölt. Valóságos művészet kellett ahhoz, hogy a biró jövedelméből meg tudjon élni. A talpaló biró nem lehet egy kultúrállam ideálja; de még a talpalással magával nem is tüntethető el a deficit. Az összes iparágakat kellene űznie a bírónak, hogy a jövedelméből megélhessen; de akkor meg nem maradna ideje a birói hivatás betöltésére. Különben sem hinném, hogy a talpaló biró valami különös lelkesedéssel űzi a talpalás munkáját; nem hinném, hogy a még oly sikerült talpalás is, valami harmonikus lelki kielégülést idézett volna elő benne; mert ha igen, akkor egyszerűen ott hagyná a birói széket és a talpaiásnak szentelné életét. Igaz, hogy ez a pályaválloztatás a mai viszonyok között mindenesetre anyagi előnyökkel járna. És most már szűnjék meg az álszemérem. Azzal, hogy a nyomort agyonhallgatjuk, nem szűnik meg a nyomor. Nem azok vétenek a birói méltóság ellen, akik nyiltan kijelentik, hogy a birói kar nyomorban van, hanem azok, akik a tények elől elzárkózva, meg akarják akadályozni a bajok gyökerés orvoslását. A birói nyomor évek óta megvan; éveken keresztül tűrt és szenvedett hangtalanul a biró és mi sem történt a bajok orvoslására. Egyenesen a birói méltóság követeli a birói nyomor megszüntetését Volt idn és volt alkalom a bajok gyökeres kiirtására és mi sem történt. Ne akarja senki tompítani mozgalmunk erejét, mert azzal vét a birói kar ellen. A birák mi vagyunk, teljesen áthatva a birói hivatás magasztosságától, magunk szabjuk meg azokat a korlátokat, amelyeket hivatásunk elénk ír és nem lépjük túl azokat a kereteket, melyeket mi teljesen átérezünk. Nem fiatal, tapasztalatlan gyermekek, hanem az élet viharaiban megedzelt, meglett korú férfiak emelik fel szózatukat A birói nyomor enyhítése közérdek. Minden társadalmi osztály, minden foglalkozási kör, ki sem mondható módon van érdekelve, hogy a birói függetlenség ne legyen irott malaszt, és így igenis a közvélemény elé kell lépnünk; a közvélemény erejére kell támaszkodnunk, hogy a justitia regnorum fundamentum a piedestáljáról le ne hulljon. Dr. Balázs Emil. A budapesti osztály ülése. A budapesti osztály 1918 április 24-ikén osztályülést tartott, melyen 173 tag jelent meg. Minthogy az osztálynak úgy az elnöki mint a társelnöki állása üresedésben volt, az ülés egyhangúlag dr. Stipl Károly koronaügyész-helyettest választotta meg elnökké. Társelnökké dr. Oswald István kir. táblai tanácselnököt, titkárokká Moizer Imre bpesti kir. büntetőtörvényszéki és dr. Makay Dezső bpesti tszéki birót, pénztárossá dr. Kovács György bpesti törvényszéki jegyzőt, jegyzőkké dr. Bary Zoltán és dr. Tury Kornél bpesti tszéki jegyzőt választotta meg egyhangúlag. Dr. Stipl Károly elnök az egyhangú bizalomért köszönetet mondott. Indítványozta, hogy az oszlályülés Balázsovich József ny. curiai tanácselnöknek az elnöki tisztről történt lemondása felett mély sajnálkozását fejezze ki s odaadó és buzgó működéseért mondjon neki köszönetet. Az osztályülés az indítványt egyhangúlag elfogadta. Dr. Fábián Béla pestvidéki tszéki bíró indítványára a választmány és közgyűlési kiküldöllek választása együttes szavazás útján történt. A szavazás megtörténte után dr. Stipl Károly elnök ismertette a zilahi osztály átiratát, mely a birói kar tarthatatlan anyagi helyzetének javítása érdekében a kormányhoz intézendő kérelem megbeszélése végeit rendkívüli közgyűlés összehívását javasolja és indítványozta, hogy a budapesti osztály is keresse meg az egyesület igazgatóságát a rendkívüli közgyűlés összehívása iránt. Elnök javaslatához dr. Vass Lajos táblabíró szólott elsőnek hozzá, aki annak elfogadását és azt javasolta, hogy a rendkívüli közgyűlés a mai fizetés háromszorosát kérje, mint a megélhetéshez szükséges minimumot. Utána dr. Sándor Aladár táblabíró indítványozta, hogy a rendkívüli közgyűlés még május havában hivassék egybe s a pénzbeli segély mellett természetbeni segélyt is kérjen a kormánytól. Dr. Perényi Jenő' törvényszéki biró a következő indítványt nyújtotta be: A Birói és Ügyészi Egyesület budapesti osztálya megkeresi az egyesület igazgatóságál, hogy az Országos Bírói és Ügyészi Egyesület közgyűlését haladéktalanul — még a nyári törvénykezési szünet elölt — hívja egybe aLból a célból, hogy ez a rendkívüli közgyűlés a birák és ügyészek karának mai elviselhetellen gazdasági helyzetét és e helyzet legsürgősebb orvoslásának ideiglenes módjait megvitassa; továbbá, hogy a kar ismert sérelmeinek végleges megszüntetése céljából a külön birói és ügyészi slálus felállításának s az ezzel összefüggő reformok kereszlülvilelének szükségessége mellett újból s nyomatékosan állást foglaljon és határozzon afelett, hogy milyen újabb szervezkedés avagy mely újabb eljárási módozatok úlján kívánja ezeket a céljait a legrövidebb időben megvalósítani. A rendkívüli közgyűlés előkészítésére az osztály sajál kebeléből sajtóbizottságot küld ki. Hasonló állásfoglalás és a rendkívüli közgyűlésnek a központi igazgatóságnál leendő szorgalmazása végett az összes vidéki osztályokat megkeresi. Az indítvány megokolásának ez a rövid foglalatja: A tisztviselők mai gazdasági helyzete annyira közismert, hogy azt bővebben megokolni felesleges. A bírák attól a lehelőségtől is meg vannak fosztva, hogy a jövedelemhiányt mellékfoglalkozással pótolják; kétszeresen nehezedik így rájuk a gazdasági nyomás. A hosszú háború teljesen kimerítette tartalékaikat; kimerítette a további takarékosság lehetőségét is: nincs mit, nincs miből meglakarílaniok. Ennek a magasabb intelligenciájú osztálynak sivár nélkülözése már önmagában is szomorú jelenség. De ennek az osztálynak nélkülözése egyben a rája bízott magasabb államérdekek nélkülözéséi is jelenti; ha ők lejlőre julnak, lejtőre viszik magukkal ezeket az érdekeket is. Bár ennek a karnak tisztes hagyományai erőt adnak neki a legvégsőkig való kitartásra is, de félő, hogy ennek az erőnek a túlbecsülése — mint a lúlíeszített kötél hirtelen szakadása — bomlasztó összeomláshoz vezet. Hogy tehát ennek a karnak anyagi helyzete nyomban és gyökeresen orvosoltassék, azt nemcsak az emberiesség, hanem maga az állam érdeke követelőén parancsolja. A törvény uralmának, a vagyon- és személybiztonságnak kiáltó veszedelme mellett eltörpül az állam túlzott megterhelésére épített kifogás, de ez a mai viszonyok között nem is helytálló. Hiszen a konjunktúrák olyatén alakulása, mint amelynek egyenes következése a meghatározóit jövedelemre utallak mai szomorú helyzete, előre volt látható, nyilván előre meg is lehetett volna hál akadályozni. És ez a mai konjunkturális kialakulás nem is valamely külföldi gazdasági folyamatnak következése, hanem következése belső tényezők önző és korlátlan érvényesülésének. A mi gazdasági életünket láthatóan nem az az egyetlen lehető és megengedhető elv irányítja, hogy ebben a végzetes tusakodásban (a háborúban) minden osztály, réteg, rend és minden egyes ember is megőrizhesse ellenálló erejét, tehát gazdasági sértetlenségét, hanem irányítja az egyén érvényesülő akaratának teljes, sőt zabolátlan szabadsága. Miután pedig a háború állapota az egyén előretörésének egyensúlyozó erőit hallgatásra kényszeríti: így vált úrrá a mi gazdasági életünkben az önzés, a kapzsiság, majd a lelkiismeretlenség s végül a bűn is. Ennek a szertelen szabadosságnak, az arany borjú imádatának őrületes hajszájában, a közerkölcsnek szinte teljes elnémulása mellett, élelmesség és spekuláció, törtetés és alattomosság, kapzsiság és uzsora, ámítás és csalás pőre mezítelenségre velkőzve halmoz fel szemérmetlenül milliókat, sőt milliárdokat; ugyanakkor a közgazdasági élet ütőerei, a nagybankok, de a kisebb intézetek is, évről-évre 50—100%-kai emelve tőkéiket, vagyon-hegyeket tornyosítanak. Mi úgy véljük, hogy a dolgok ilyen állásában — és szembeállítva ezekkel a jelenségekkel a tisztviselők immár teljesen inferioris gazdasági elmerülését — az állam teljes jogával él, ha ezeket a kiáltó aránytalanságokat a háború tartamára kapott különleges hatalmával kiegyenlíti s ezzel a nemzet ellenálló erejét hathatósan támogató tisztviselőkart talpraállítja. Csak ideiglenes segítés lehet az ilyen, ez természetes, mert hiszen a végleges megoldás csakis a mai gazdasági állapotok végleges konszolidálásával egyidejűen kaphat helyet. Ha a mai viszonyok a háború tartama alatt gazdasági téren nem változtathatók meg, a fizetésrendezés ma a ibztviselőkérdést nem oldja meg, mert közgazdasági törvény (legalább is az a mai gazdasági berendezkedés állapotában), hogy ha az állam alkalmazottainak jövedelme növekszik, azt a fogyasztási cikkek árának emelkedése nyomon követi. A legcélravezetőbbnek azért a tisztviselők természetben való ellátása mutatkoznék. Viszont itt az a baj, hogy ennek a keresztülvitelére hiányzik az állam intézményes berendezkedése. Bár hiszen az igazságszolgáltatás intézeteit — letartózlatási, javító s más intézetek — könnyű szerrel ki lehelne használni bizonyos szükségletek termelésére. És annak sincsen akadálya, hogy a mai beszerzési csoportok tökéletlen szervezetét tágítsuk ki és legalább ezeknek a kifogástalan működését biztosítsuk, mindenesetre intézményesen. A megoldás alighanem a középúton van: pénzbeli segítés is, anyagbiztosítás is. A hangsúly azon legyen, hogy a mai állapot tűrhetetlen, hogy azon nyomban s alaposan segíteni kell. Össze kell hát hívni a rendkívüli közgyűlést. Az majd megtalálja a segítés módozatait. De megokolja a rendkívüli közgyűlés összehívását az is, hogy eddigi küzdelmünknek semmi megfogható eredményét nem láljuk a kar főcéljának elérésében. Sőt! Nincs szeri-száma azoknak a jelenségeknek, melyek épen az ellenkezőre mulatnak, s amelyekel nekünk a közgyűlésen nyíltan fel is kell tárnunk. Nem elég, amit eddig teltünk, azt láljuk. Az eddiginél többet, az eddigitől eltérő módon kell tehát cselekednünk.